Azok kedvéért, akik 1,5 év után még mindig nem törölték az RSS-t, nem tartoznak a közvetlen ismeretségi körömbe, de valamiért mégis megkedvelték az oldal stílusát: örömmel jelentem be, hogy időn ősszel egy újabb, még az arizonainál is nagyobb kaland veszi kezdetét, melyről ismét megemlékezem a blog.hu hasábjain is az otthoni érdeklődők tájékoztatása végett. Mostantól él az oldal, indul a visszaszámlálás! Ha tetszett Tucson, akkor tarts velem – és immár nem csak velem – Madisonba is, ezúttal a fagyosabb északra!

Bizonyára sok olvasó nagy sorozat rajongó is, így pontosan tudják milyen kiábrándító az a jelenség, melynek keretében az adott pokoli népszerű sorozatot addig folytatják, amíg a nézettségi mutató nem kezd el szabadon esni. Természetszerűleg ez együtt jár a sorozat minőségének hanyatlásával, pontosabban annak folyományaként áll elő. Gyanítom sokak számára érthető, ha a Prison Break-et hozom fel példának… 

Az elmúlt 100 évet gyakorta emlegetjük a tudomány és technika 100 éveként. Ha belegondolunk, hogy ma már az információ minden csírája másodpercek alatt jut el lakásunkba; hogy egy egyetemet már szinte nem lehet elvégezni egy laptop nélkül, de Internet kapcsolat nélkül egészen biztosan nem; hogy ember alkotta szerkezetek pásztázzák az óceánok mélyét és a Naprendszer peremvidékét is; hogy korábban milliók életét követelő kórokozók kerültek a kihalt fajok listájára; hogy a Föld bármely pontjára eljuthatunk 1-2 napon belül; hogy a Tomahawk rakéták még tiszteletkört is tesznek a lakótömbök körül, mielőtt becsapódnának; hogy néhány deka uránnal komplett városokat láthatunk el energiával, akkor aligha kételkedünk ebben.

Hamburger és sült krumpli? First down és third strike? Zsákolás és túlütés? Hip-hop és gengszter rap? Félautomaták és háborús hősök? Két óceán és a préri? Woodstock és Jimmy Hendrix? Vietnám és Irak? Bush és Kennedy? New York és Los Angeles? Brad Pitt és Angelina Jolie? Hidegháború és megalománia? Űrkutatás és Holdra szállás? Sportsikerek és dopping? Világhírű egyetemek? Utcai bandák és amerikai álom? Egészségbiztosítás és tandíj?

Sokat gondolkoztam, hogy mi teszi Amerikát azzá, ami. Mi az, ami igazán megfogja a lényegét, és mi az, ami az utcáin sétálva, a lakóival beszélve a leginkább érezteti az emberrel azt, hogy most valahol máshol van… Hazaérve értettem meg igazán, hogy mi is az oly sokat emlegetett, és talán oly sokszor tévesen értelmezett „amerikai álom” lényege:

Yes, we can!

A blog hasábjain több teljesen értelmetlenül tudatunkba rögzülő sztereotípia ellen kikeltem már, úgy mint a „minden amerikai hülye”, „fogalmuk nincs hol van Európa”, „azt hiszik Bukarest Budapest” és még sorolhatnánk axiómák, de most egy másik tételmondatot állítanék pellengérre:

Nem tom mi lesz, asszem kimegyek egy fél évre Angliába dolgozni, hogy megtanuljak végre angolul.

A téma nem csak azért kerül terítékre, mert az USA-ban a spanyol mellett nyomokban még angolul is beszélnek (Fernando angol tudása a félév során egyébiránt romlott, mert nem volt rá nagyon szüksége…), és nem is csak azért, mert az emberi hülyeség néha Dr. House-i magaslatokban irritál (lásd még: asztrológia, összeesküvés elméletek, babonák, szellemek, stb.), hanem mert édesanyám sikeres angol nyelvtanárként keresi a kenyérre valót. Tovább után tévhitek, értéktelen papír fecnik, könnyebb utat kereső tömegek, pandzsábi, szindi, pastu nyelvek és a halhatatlanság csalfa álomképe!

Egy elképesztően izgalmas, érdekes, pihentető és szórakoztató hazaút után immár szűkebb hazánkból szól a következő post, mielőtt a látogatottság még az MSZP népszerűségéhez mérhető mozgásokba kezdene. Ennek alkalmából szakítunk a hagyományos rock bevezetővel és ezúttal Lil’ Jon és Twista illusztrálja, hogy igazából van létjogosultsága a rapnek is, valamint hogy igenis ki lehet mondani 10 szót 1 másodperc alatt. Avagy ha nem rock, akkor rap!:) Na jó, gitár valahol van a háttérben. A képen egy az Everglades tavai melletti farm kapujának bejárati oszlopa látható, ahol a természet roppant frappáns módon dekorálta az objektumot, egyszersmind nyomatékosította a „kívül tágasabb” feliratot. A madárkák meglehetős békével tűrték a 2 méterre való megközelítést is.

A rövid egyveleg után zene és floridai beszámoló a továbbra kattintva! "Let's gooo! If you want some come  get some!"

2 óra és ennyi volt… Sok mindenre számítottam, de erre az érzésre nem igazán. A Sopranos-ban egyszer elhangzik a kérdés:

-Hogy bírtad azt a 15 évet?

-Milyen 15 évet? Az ember két napot van bent: az elsőt és az utolsót.

Nagyon igaz! Nem mintha párhuzamot vonnék az ittlét és a börtön közt:), de holnap 3-kor – ha a sztrájk is úgy akarja na meg az időjárás – kilépve a terminál ajtaján olyan lesz, mintha tegnap mentem volna el. 2 hét, és lehet csak egy álomnak fog tűnni az egész.

Kicsit az űrkutatásnál maradunk még mindig, de csak érintőlegesen. Számos ismeretterjesztő vetítésen előkerült Kennedy hires beszéde a KSC-ben tett látogatás során. A kiragadott egy mondat is meglehetősen impresszív még így majdnem 50 év távlatából is (alábbi video), de maga az egészs szónoklat is kifejezetten megér 17 percet az életünkből. Sok mozi alkalmával lehet belefutni nagyszerű, inspiráló beszédekbe, de ez mind felett állna még akkor is, ha egy filmben lenne.

Tovább után egy letűnt kor lelkesedése és némi történelmi kitekintés!

A mostani írás nem élménybeszámoló lesz, az még várat magára, mert a holnapi nap eseményei is szükségesek lesznek a megíráshoz, továbbá a net kapcsolat nem elégséges a képek és videok feltöltéshez sem. Sokkal inkább „érzésbeszámoló”. Nem szeretem azokat a manapság olyan divatos, szemi-emo blogokat, amikben mindenki saját elesettségéről, meg nem értettségéről és az élet hiábavalóságáról „elmélkedik”, különösen akkor nem, ha a szerző maga akár csak fele olyan szerencsés mint én… Nem szeretném, ha ez az írás a végére ezekhez hasonlóvá válna akárcsak hangulatában, de a maga módján igencsak szubjektív, és szentimentális sorok jönnek tovább után…

Elérkezett a hab a tortán, vagy úgy is mondhatnám klasszikust idézve, hogy „the cherry on the top of the regular cherry on the cake of awesomeness”: 5 nap Floridában! Pontosabban inkább csak 3,5, ha levonjuk a repkedéssel és autózással töltött időt. Első látásra óriási ökörségnek tűnhet kifizetni a repjegyet 3,5 napért, valójában azonban kevés dolog volt, ami ennyire megérte az út során (legalábbis ebben reménykedek, hogy így lesz). Az uticél ugyanis Cape Canaveral, azaz a Kennedy Space Center. A legendák földje, a modern felfedezők szentélye, az emberi kreativitás és a műszaki tudományok monumentális, szögletes katedrálisa, és ami a legfontosabb: 7 éves korom óta a „hova akarok eljutni” listám örök első helyzettje. Tovább után néhány eddigi észrevétel, program, és más semmi egyelőre – mert lassú a net!

Idén alighanem utoljára jelentkezem, sőt: lehet ez már nektek egészen konkrétan jövőre lesz. Utolsó állomásához érkezik a Phoenix – LA rally, ami nem meglepő módon LA városát jelenti. Sokak számára LA a Beverly Hills 90210, a Baywatch, a Kemény Zsaruk, a Beverly Hills-i zsaru és még sok más miatt az amerikai álom szinonímája és New York mellett másik szimbóluma. Az amerikai álom – most már le merem írni pár héttel a hazaindulás előtt – igenis létező fogalom, noha nem pontosan úgy, ahogy sokan azt elképzelik. Erről majd valamikor máskor lesz szó, legyen elég annyi, hogy a Los Angelesben töltött 2 nap akkora pofont adott a felhőkarcolós, csillogó-villogó, szuper gazdag, csili-vili álomképnek, hogy meg sem álltunk Long Beach-ig. Tovább után egy más világ!

Egy gazdaságis kiegészítő tantárgyam első előadását így kezdte a tényleg kiváló előadó:

„Vannak dolgok, amelyekre hajlandóak vagyunk sokat áldozni. Szeretünk magasan lenni, messze látni, gyorsan menni, és ezekért a dolgokért bizony néha sokat is fizetünk.”

Történetünk színhelye, a Six Flags Magic Mountain Los Angelesben kiépített hullámvasút parkja sikeresen ötvözi a fenti elemek mindegyikét. Kiegészíteném még azzal, hogy szeretünk szervezett, biztonságos körülmények közt félni is, pontosabban a roppant fura állapotba juttató tömény adrenalin löketet keressük sokszor. Van, aki ezért sportol – például én -, van aki sziklamászik, van aki base-jump-ra vetemedik. Mindenkinek néha adódik alkalma arra, hogy valamilyen előre megtervezett módon hozzájuthasson a betevő természetes, szervezet által generált droghoz. Mi az út során egy impulzus formájában vettük magunkhoz az éves adagunkat: elérkeztünk az 5. nap krónikájához, mely úgy vonul be saját történelemkönyvünkbe, mint a nap, amelyen majdnem túladagoltuk magunkat adrenalinnal!

Az elmúlt napok két komoly tanulsággal szolgáltak:

1. 1. Ne ígérjünk soha felelőtlenül postot,  mert lesz aki hiányolja, és úgysem teljesítjük időben
2. 2. Ha egy szelet húst bedobunk a forró olajba, abból lehet nem az lesz, amit akarunk, de egészen biztosan megfelelő idő elteltével ehetővé válik, tegnap így fedeztem fel a Tucson-i rostélyost…

A mai napra az út következő szakasza során szerzett élmények papírra vetése rendeltetett, ugyanis már nyomasztóan közel van a floridai kirándulás, amely alighanem újabb oldalakat fog megtölteni. (Cape Canaveral, here I come!!) Tovább után érkezik a bűnös város és mivel közhely, de néha nagyon kell egy közhely, így egy teljesen triviális zeneválasztás!

/Az alábbi írás még a kiutazás előtt született, de sokkal értelmesebbnek éreztem, ha inkább egy sorozatba szerkesztem be majd később, ha látom a folytatást is. Nem kell feltétlen egyet érteni vele, sőt nincs is benne semmi különös, saját szemszögből akkor így látszott, és 4 hónap USA után még inkább így látszik! Tovább után Bruce Springsteen és a cikk maga!/

Hosszas kihagyás után visszatér az élet a web 2.0 felületre is, ugyanis több-kevesebb sikerrel megtörtént az utolsó hét kibekkelése, ami elsősorban az otthoni egyetemi oktatást jelenti. Le kell szögezzem, a CFD elsajátítása előadás nélkül bizony koránt sem rózsás feladat, a netes fórumok és hála az égnek torrenten elérhető szakirodalmaknak hála azonban mégis lehetséges. Ehhez mindösszesen virtuálisan egybe kell épüni a számítógéppel, és napi 15-16 órát előtte gubbasztani, imádkozva a megfelelő eredményért. Kicsit lejjebb néhány remek ábra az elmúlt 10 nap illusztrálására, valamint némi további menetrend!

Miközben átmenetileg néha az arizonai álom bizony rémálommá válik ezekben a napokban a nyakmaba zúdoló halogatott tennivalók nyomása következtében, a Fluent csodálatos és őszintén ámulatbaejtő programjának futása közben megragadom a processzorom kínálta felesleges teljesítményt és nyitok egy Wordot is, hogy tengernyi élményünk következő fejezetét gépelni kezdjem, miközben magamban elmorzsolok 100 „Miatyánkot”, hogy a futás végén megfelelő eredmény penderüljön elém! Tovább után levelezős házik és CFD tutorialok, valamint síránkozás helyett Antelope és Grand Canyon!  

Chinle városában hagytuk magunkra legutóbb hőseinket saját magunkat. A település ömnagában nem nagyon érdemel említést, egy átlagos arizonai kisváros a Utah-al közös határszakasztól nem olyan távol. Megtett kilométerek tekintetében a legkényelmesebb napunk következett, melynek során felfedeztük a Canyon de Chelly nem túl ismert, de annál látványosabb völgyeit, és a western filmek elmaradhatatlan kellékét, a helyet, ahol nem csak John Wayne lovagolt, de megfordult Tom Cruise is egy kézzel függeszkedve, és kötélen fityegtek a Vertical Limitben, plussz a nap zenéjének klippjét is leforgatták!

Mindenkinek van valami álma, ami nagyjából akkortól datálódik, amikorra csak vissza tud emlékezni… Persze van több is, de van olyan, ami tényleg a mese kategória, pontosabban hihetetlennek tűnik, hogy egy nap megvalósul. (Vannak ugye a fantázia kategóriába esők, de azt már pontosan tudom, hogy sose fog a Real Madrid az én két gólommal megfordítani egy BL döntőt:) ) Én sem állítom, hogy megvalósul teljes egészében az enyém, de részben igen…

„Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl, S minden míve tünő szárnya körül lebeg!”

… mi pedig mielőtt minden tényleg ellebegne a ködös homályba, megpróbáljuk összefoglalni az azóta sikeresen megtett/átvészelt/túlélt/megélt rally élményeit, természetesen sok képpel, videoval és szakaszonként. Hellyel-közzel igyekszek választ adni a Stoney Hill Billy által komment formájában feltett kérdésekre is, miközben próbálok az új billentyűzeten a magyar ellenőrzés nélkül minél kevesebb betűt elütni. Mindezalatt a nap fő eseményének eredményeként azon mérgelődök, hogy szeretett gárdáim a labdarúgás legszentebb ünnepén hamar egymás útjába kerülnek, míg a csigazabálók nem elég, hogy taknyon csúsztak ki a VB-re (azt is kézenállva), de még a csoportot is bemákolták. Tovább után óriási retro sláger a nap zenéjként, vörös sziklák, még vörösebb tájkép és 960 áthidalt kilométer!

Már több mint egy hete olvastam egy cikket az indexen, melyben a kivándorolni vágyó fiatalokkal kapcsolatos eszmefuttatás taglalja a szóban forgó emberkék motivációját, viselkedését és eleve kudarcra ítéltetettségét. Többször átfutottam az írást, mert sokféleképpen lehet értelmezni, de 100%-ban egyet érteni vele gyakorlatilag semmilyen szögből nézve sem lehet. Pontosítok: semmilyen szögből, melybe bele tudom képzelni magamat. Hozzátenném, hogy emlékeim szerint az eredeti – azóta finomításra kerülő cím – a „Kivándorlással fenyegetőzni nem menő” volt.

Teljesen végletekig kimerítő 3 nap után megpihenve megpróbálok néhány értelmes gondolatfoszlányt zsinórra fűzni az ájulás előtt. 970 mérföldön, és nagyjából 500 képen vagyunk túl maroknyi csapatunkkal az ismerd meg Arizónát expedíció keretén belül, de lemaradásom akkora, hogy a kedves olvasó csak némi  akkora fáziskéséssel értesülhet a történtekről, mintha Kolumbusz vinné a palack postát. A rally első etapja előtt tehát jöjjön a „shakedown” hétvége története, azaz korong, labda, por és guruló gyep Phoenixben.

Itt tartózkodásomhoz csak roppan érintőlegesen kapcsolódik a mostani téma, mégpedig a szobában állomásozó szolid televízió formájában. Amerika ugyanis a sorozatok hazája, és az egész világ rajta csüng a neten, hogy időben letölthesse a heti aktuális Dr. House-t, How I met your mother-t, Supernatural-t, Lost-ot vagy bármi mást. Illetve majdnem bármi mást. Sokak szerint – cseppet sem alaptalanul – noha a technikai színvonal, a rendezés, a ráfordított munka és költség hihetetlen mértékben nő (egy-egy jobb Dr. House rész már mozifilm szintű minden téren), maga az igényesség, elsősorban a témaválasztást illetően szabadesésben zuhan. Engem valahogy nem tud lázba hozni a vámpírvadászat, vagy a sokadik telepatikus képességekkel rendelkező nyomozó, esetleg egy teljesen irracionálisan high-tech rendőrségi alakulat, vagy éppenséggel valami Robinson sztoriba oltott sci-fi. 

A sok cullang mögött viszont találunk olyan műveket, amik bizony nem csak technikailag vannak nagyon rendben, de a mondanivaló tekintetében is. Persze van, akinek csak az erőszak vagy az akció jön le belőlük, de egyes sorozatok olyan mélységet tudnak adni a karaktereknek az éveken át való műsoron maradás közepette, hogy az ember szinte hús-vér lényekként gondol az adott gárdára. Nem állítom, hogy párhuzamot lehet vonni egy Csendes Don vagy egy Tolsztoj mű elolvasása és egyes szériák megnézése között, és nem ágálok az olvasás ellen, de van olyan TV-s alkotás, ami nem csak agypusztítóként érdemes a megtekintésre. Tovább után az én TOP5 méltatlanul kevés hírverést kapott drámám: 

Az előző postban egy NHL mérkőzéssel búcsúztam, illetve azzal is kezdtem, most pedig kis híján azzal is folytatom. Szinte hihetetlen, milyen ütemben röppen tova az idő, hiszen pontosan 1 hete léptem ki a Jobing.com aréna kapuján… Különösen aggasztó az idő múlása, ha az asztalon –képzeletben – tornyosuló tennivalók sokaságára nézek lelki szemeimmel. Tetézi csak az időhiányt, hogy a következő 10 nap bizony sok mindenről szólhat – az arizonai látnivalók széleskörű megismerésétől a vadonban vagy éppen az LA-i gettóban eltévedt, kétségbeesett  ember viselkedéskultúrájának megismerésén keresztül a magyar-szlovák barátság elmélyítéséig -, kivéve a civilizáció épüléséhez való tevékeny hozzájárulást. Tovább után utitervek és kaktuszok! 

Tegnap valóra vált egy álom. Kicsit pontosabban az álmok listáján kipipálhatok egy pontot, mert a valóra válás terén némi hiányérzet azért maradt. De panaszkodni semmiképpen nem fogok, hiszen láthattam egy NHL mérkőzést! Kalandos autózás után ott voltunk a Jobing.com aréna felső szektorában, láthattam Shane Doan-t, egy harmadnyi szenvedést, 1,5 harmadnyi játékot, Bryzgalovot, Shane Doan-t, a Montreal Canadiens kuparekorder csapatát, ja és mondtam már: Shane Doant! Tovább után himnusz, hoki, miegymás! 

Az elmúlt időszakban volt egy szekérderéknyi olyan dolog, ami önmagában teljes mértékben érdemtelen egy postra – mert hát a bejegyzések számát ne szaporítsuk 2 soros hexameterekkel -, de legalább semmi máshoz sem köthetőek, így inkább kimaradnak. Ezt pótolván, és áthidalván a „major” események hiánya hagyta űrt egyfajta zanzásított egyveleg jön, ahol természetesen már-már Fábry Sanyi babérjaira törve megpróbáljuk átkötni a schnitteket. Tovább után szex, drog, rock’n’roll (ennyire azért nem kell a külső link:) )hip-hop, hoki, adózás és párizsi egyvelegként, mint a sorozatjunkie Hír Szerdái!