/A nap zenéja a Walk this way nyilvánvaló okok miatt!/
Kezdjük az LA termináltól, hiszen ott hagytuk abba. Az 5 óra komoly küzdelem volt az életbenmaradásért, illetve azért, hogy ne aludjam át a check-int. Mind a két feladatot teljesítettem, miközben minden elvemet félretéve nem hogy megvettem egy igen nyamvadt pizzát 10$-ért, de még innivalót is kénytelen voltam venni nem kis összegért. Szembesültem vele, hogy még egy olyan szimbolikusan amerikai termék, mint a Coca Cola sem ugyanolyan itt, mint otthon. Ennek prózai oka, hogy az ismert palack 500 ml-es itthon, ami ideát értelmezhetetlen. Ennek eredménye az 1,25 Pt-s kiszerelés egy rendkívül formatervezetlen plasztik hengerben, ami éppen 594 ml-nek fele meg.
LA-ből Tucsonba kvázi egy sportrepülővel mentünk, melyen összesen 64-en foglaltunk helyet, és egyenesen felállni is kihívás volt benne. Az utat gyakorlatilag átaludtam, lemaradtam az áhított frissítőről is. 19:15-kor leszálltunk Tucsonban, ahonnan zökkenőmentesen sikerült felhívni a hotelt, és Rudy – nem túl meglepő módon spanyol – meg is érkezett 30 perc elteltével. A Terminal kapuján kilépve kiderült, hogy egészen hihetetlenül döbbenetesen meleg van, pedig már a Nap is lement. (Szembesültem vele, hogy mivel igen délen vagyunk, így a Nap gyakorlatilag elkezd lemenni 19 óra fele, és 19:30-ra már vaksötét van.) Szinte nehéz volt levegőt venni, a szél pedig nem hogy segített, de szinte égetett. Kihívás lesz hozzászokni ezekhez a körülményekhez…
A hotelben pillanatok alatt elrendeztük a papírmunkát, a hitelkártyám pin kód nélkül fizetett, én meg mehettem aludni a nem kicsit szép és kényelmes szobámba. Reggel 7-kor már sikerült is felébredni, melynek legfőbb oka, hogy itthon 16 óra volt akkortájt… Jöhetett a reggeli, ami elég durva volt: rántotta valami csevapcsicsa szerű cuccal, de lehetett hozzá sült krumplit is venni (reggelire!) na meg tetszőleges innivaló és kenyér. A szendvicskenyér olyan mint itthon, csak 1 szelet kb. az itthoniból 3 szeletnek megfelelő mennyiségű anyagot tartalmaz, nem pedig az elméleti minimumot használják fel a tésztából.
Reggeli után jöhetett a séta az egyetemig. Na, ezt a várost nem a sétára tervezték… Egyszersmind le kell szögeznem, hogy kétféle Amerika Tucson van: egy az épületeken kívül, egy pedig azokon belül. A kettők közti főkülönbség 30 Farenheit, de nem ez az egyetlen differencia.
Volt alkalmam megismerkedni a szabadtéri változattal, ugyanis jó 20 perc volt a séta, és még reggel 9-kor sem tartott tovább 13 másodpercnél a leizzadás… A város külsőre elég elhanyagolt. Tulajdonképpen egy gigantikusra nőtt külvárosról beszélhetünk, ugyanis a telkek igen nagyok, az utak szélesek, és ráadásul a két fentebb említett objektumtípust nagy tér választja el egymástól. A közterületeken a gondozás látszatát is kerülik: ahol nő valami ott nő, ahol nem ott nem (ez utóbbi gyakoribb). A járda repedezett, az ágak fölé lógnak, és mindenfele gyíkok rohangálnak előttünk, némelyikük egész tekintélyes méretű. El kell oszlatnom azt a tévhitet is, hogy az amerikai utak tökéletesek: nem azok, ugyanúgy szét vannak repedve és agyon vannak foltozva mint itthon. A járda itt-ott meglepetésszerűen véget ér, másutt a semmiből elkezdődik. A mintegy
Az épületekben már egy másik Tucson köszönt vissza: légkondi iszonyú erővel – van ahol közben az ajtó is nyitva marad -, csillogás, rend, praktikus berendezés, kényelem. Igazán klassz volt az összes helyiség amibe beléptem a nap folyamán.
Pillanatok alatt elintézték a biztosítást (10 perc!) – az ügyintéző hölgy, Sheila Soto azt hiszem sokak figyelmét megragadta volna egyrészt mintegy 22 életévével, másrészt a spanyol-ázsiai-fehér vonások valami igen érdekes egyvelegével, többnyire az előnyös tulajdonságok ötvözésével… -, majd bejelentkeztem a tanszéken is, ahol szintén zökkenők nélkül abszolváltuk a papírmunkát. Közben átmentem a campus területén, és hát leesett az állam: itt minden rendezett, gyönyörű a fű, csodálatosak a pálmák, szépek az épületek. Egészen lenyűgöző! És még elég üres, az őrület hétfőn kezdődik, most csak az orientációt tartó lány diákszövetségek (a filmekből ismert kappa-epszilonok és egyébgörög betűk) visító, éneklő csapatait kellett kerülgetni.:)
Ismét megdicsérném a google street view programját, melynek hála kb. otthon éreztem magam: megismertem az épületeket, tudtam mi merre van, hol kell fordulni, hol van buszmegálló, stb.
A nap fénypontja az International Student Office volt, ahol Jack Sterbis tartott eligazítást. Amíg rá vártam, a titkárnő megemlítette, hogy ő is volt cserediák Magyarországon 95-ben: hízott 30 fontot a sütiktől és péktermékektől, valamint vett egy - dobpergés Mazz és Schau! - Happy Gang CD-t, mert akkor nagyon nagy sláger volt. Jack – a sorozatjunkiknak mondom – kiköpött Wolowitz volt mind megjelenésre, mind beszédstílusra. Minden sorozatokból felszedett nyelvtudásomra szükség volt, hogy az elképesztő szlenget követve megtudjam a városról a Jack szerint legfontosabb infokat: hol vannak a legjobb bulik, hol „shit” a zene, de „pretty”-k a lányok, hol van élő zene, stb. Majd rákérdeztem arra is, hol lehet vásárolni meg ilyen hülye hétköznapi dolgok… Hát egy élmény volt!
Folyt. köv. ,reklámhely, maradjanak velünk!
[Itt átmenetileg be is fejezném, mert elájulok a fáradtságtól, de amint felkelek befejezem, ez nektek még ma délután lesz.:) Elnézést a kevéssé frappáns fogalmazásért és a képek hiányáért, de még nem lettem úrrá a fáradtságon a repülés óta. Fog ez még javulni! :) Zsunak köszönöm az SMS-t és a jókívánságokat!]