Már több mint egy hete olvastam egy cikket az indexen, melyben a kivándorolni vágyó fiatalokkal kapcsolatos eszmefuttatás taglalja a szóban forgó emberkék motivációját, viselkedését és eleve kudarcra ítéltetettségét. Többször átfutottam az írást, mert sokféleképpen lehet értelmezni, de 100%-ban egyet érteni vele gyakorlatilag semmilyen szögből nézve sem lehet. Pontosítok: semmilyen szögből, melybe bele tudom képzelni magamat. Hozzátenném, hogy emlékeim szerint az eredeti – azóta finomításra kerülő cím – a „Kivándorlással fenyegetőzni nem menő” volt.
Gy. Ferenc ominózus „El lehet menni!” mondata óta a kivándorlás, és a kivándorló fiatalok kérdése a közbeszédben egész gyakran előkerülő fordulat. Tagadhatatlan, hogy legalább pár másodperc erejéig minden egyetemista fejében megfordul a lehetőség a különböző külföldi ösztöndíjak forgatagában tájékozódva, hogy „Vajon milyen lenne ott is maradni? Mennyivel lenne más? Mennyivel lenne jobb? Cserébe mit veszítek el?” Sokan kipróbálják a fél vagy 1 éves csere programokat, de ezek nagyon gyakran inkább hosszúra nyúlt nyaralásokká, vagy inkább non-stop partykká válnak. Évek múltán nem jelentenek többet, mint például egy felejthetetlen 2 hetes görög körút, azt a különbséget leszámítva, hogy a munkaadók bizony sokszor nagy jelentőséget tulajdonítanak – teljesen indokolatlanul - annak a tapasztalatnak, ami valójában teszem azt az amszterdami éjszakák mámoros átmulatását takarja ködös emlékfoszlányokkal. Ez az első lépés az „El lehet menni!” felé. A legtöbben eddig sem jutnak el, de tovább végképp nem. Kérdés azonban, hogy egyáltalán miért jutunk el eddig?
Magyarországgal sok baj van. Ilyen mondatokat azért jó leírni, mert fantasztikusan le lehet velük zárni bármilyen beszélgetést. Sok baj van, pont. Evidencia, axióma, vitatkozni senkinek nincs kedve, és egyébként is annyi, de annyi érdekesebb téma van ennél. Még Magyarországon is. Most is csak azért kellett leírni, hogy a kontextus meg legyen teremtve. Magyarországgal sok baj van. Mégis kevésbé idegesítő, mint a kivándorlással fenyegetőzők tömegei.
A tömeg nem túlzás, csak ebben a másodpercben magyar fiatalok százezrei fenyegetőznek szóban vagy csetben emigrálással. Sirámaik a "kurvára elegem van"-tól egészen a "itt nem lehet élni, jövőre elhúzok a picsába"-ig terjednek. Mindegyik ugyanolyan üres fenyegetőzés, és mindegyik ugyanolyan szánalmas. És nem csak azért, amiért az üres fenyegetőzések általában, a nagy hangon beígért pofonoktól az öngyilkosságokig. Hanem mert az lenne csak az igazán szánalmas, ha a siránkozó beváltaná ígéretét, és tényleg a száműzetést választaná, hogy aztán jól pofára essen.
Leírjuk mi is, mert axioma, valóban: Magyarországgal sok baj van. Ezek nagyrésze azonban a korrigálható bajok közé tartozhatna, viszont van egy, ami alapvetően meggátolja a többi megoldását is: a szemlélet, pontosabban a közhangulat. Ezzel persze nem szeretnék beállni a síránkozó fiatalok sorába, mert az idézett gondolatok nagyrésze valóban az üres „szódobálás” kategóriába sorolható. De már maga a gondolat tömeges előfordulása is elgondolkodtató. Ezzel azonban vajmi ritkán foglalkozunk...
A pofára esés része a dolognak kétségtelenül hordoz igazság tartalmat: sokan elhiszik még, hogy a „Meki” mosogatóból a vezérigazgatói állásig vezet az út, és mindez csillogással kikövezett és fénnyel gazdagon megvilágított. Csodák persze nincsenek, vagy legalábbis elenyésző hányadban, mint ahogy az is tény emellett, hogy egészen más életszínvonalat garantálhat a mosogatás, mint teszem azt idehaza. Nem lesz belőle luxusnyaralás, nem lesz belőle két szintes családi ház, sem Hawaii, napfény, de vannak országok, ahol legalább fenn lehet maradni belőle. És van, aki nem is vágyik többre. Ezek a szerencsevadászatok vagy bejönnek, vagy nem, de többnyire olyan emberek állnak erre az útra, akik hajlandóak keményen dolgozni, esetleg diákok akik meg akarnak tanulni egy nyelvet és némi kaland közben plussz pénzre akarnak szert tenni.
A nyelvtanulás persze szintén a legenda kategória – mondom ezt teljes megabiztossággal nyelvtanár édesanyám tapasztalatai alapján -, hiszen ha valaki nem beszélte legalább elégséges szinten az adott nyelvet a kiutazás előtt, az garantáltan nem is fog fejlődni, arról meg ne is beszéljünk, hogy egy amerikai vagy angol gyorsétterem konyháján hamarabb sajátítja el valaki a spanyol, indiai, arab nyelvet, mint sem az angolt... Vagy tényleg csak átmeneti a helyzet a munkakeresés fázisában (lásd még Will Smith - A boldogság nyomában), de ebben az esetben már egy másik kategóriával állunk szemben.
A kivándorlást belengetők egytől-egyig ugyanazért akarják elhagyni szülőhazájukat: mert az nem hagyja őket kibontakozni. Itt nem lehet tisztességes körülmények közt orvosnak, filmrendezőnek vagy esztergályosnak lenni. Néhányuknak igaza is van. A legidegesítőbb csoportnak, amely nem tisztességes munkára vágyik, hanem valamilyen fantasztikus tehetségének elismerésére, annak sosincs. Innentől velük fogunk itt foglalkozni, hiszen a fiatal magyar orvosok norvégiai álláslehetőségeinél már tényleg csak Magyarország bajainak taglalása unalmasabb.
Először is szeretnék minden, magát tehetségesnek képzelő fiatalt a lehető legsürgősebben lelombozni. Aki ahhoz kevés, hogy Magyarországon vigye valamire, az külföldön még bénábban fog vergődni.
Néhányuknak igaza is van, mert vannak foglalkozások, melyek bizony itthon nemigen biztosítanak kifutási lehetőséget. Elég nehéz például komoly gyöngyhalász karriert befutni a kietlen Hortobágyon, de nem kell ilyen messzire mennünk, maradjunk annál, amire több rálátásom van, és jobban kapcsolódik a cikk többi részéhez.
Vegyünk valakit, aki mondjuk a gépgyártás, motorfejlesztés, repülés vagy bármi hasonló szerelmese, tudományos-mérnöki pályára adja fejét, és egy napon egy remekbeszabott fejlesztőmérnöki állást szeretne betölteni. Ezt minden kétséget kizáróan roppant nehezen teheti meg egy hazai telephelyű cég kötelékében. Egyszerűen nincs igazán jelen ilyesmi. Osztályrészünk a beérkező alkatrészek összeszerelése, tesztelése, gyártása, de csak nagyon ritkán azok kialakítása. Elenyésző az innovatív beruházások száma, mint ahogy a költségvetés egyre csökkenő K+F-re szánt hányada is. Ennek megfelelően egy frissen végzett repülőmérnök könnyen lehet, hogy bizony kevés ahhoz, hogy Magyarországon vigye valamire, de koránt sem kevés ahhoz, hogy máshol ugyanezt ne tehesse meg. Nekik tehát valószínűleg igazuk van, és miként Angolában sincs maradása a rénszarvas terelés megszállottjainak, úgy alighanem ezek az emberek is tovább állnak kis hazánkból.
Sokszor persze ez visszásan hat, és a szóban forgó kivándorló válik az itthoniak számára hazaárulóvá, vagy fene nagyképű alakká, aki azt hiszi, hogy kint majd viszi valamire. Az ambíciózus, céltudatos viselkedés és a nagyképűség fogalma amúgy is igencsak elmosódó határokkal rendelkezik manapság, és a kettő bizony könnyen összetévesztésre kerül a fejekben, vagy akár a hasonló írásokban is...
Manapság ugyanis nagyon sok fiatal (és itt még nem az egyetemről van szó, hanem az azt megelőző középiskoláról elsősorban, ahol könnyen szökkennek szárba az álmok) meg van győződve önnön szuper képességeiről. Ez egyfelől jó, hiszen kell némi magabiztosság a sikerességhez, másrészről viszont alapos értékvesztéshez, önértékelési problémákhoz és társadalmi feszültségekhez vezet, majd a sikertelenség átcsap elégedetlenségbe, netán a rendszer ellen táplált dühbe, egyfajta globális frusztráltságba, és máris megérkeztünk egy hétköznapi budapesti utcaképhez... Egy jó, tömött 7-es buszhoz, ahol például egy nagymamának visszapofázó csoport 15 éves suttyó láttán még szolídabb vérmérséklet mellett is felötlik a jó érzésű emberben, hogy néhány személyiségi jogokat sértő jobbhorog keretében a rend ösvényére terelje az elbitangolt nyájat. Ezt azonban nem teheti meg, miként a tanár sem az iskolában, aki – ismét tanár gyerekként mondom – sokszor vagy a szabadságjogok eszméibe vagy a szülő makacs ellenállásába ütközik minden gyerekkel kapcsolatos gond esetén: a gyermek ugyanis hibátlan. Ha csak átlagos, az már sértő, vagy a tanár nem ismeri fel a rejtett képességeket. Ahogy egy Dr. House epizódban szerepelt:
„Az átlagos azt jelenti, hogy átlagos... Vannak ez alatt, és ez felett is, körülbelül ugyanannyian. Ebből adódik, hogy nem lehet mindenki felette...”
A gyors és könnyű meggazdagodás mindenki álma. A legtöbben azonban kinövik, vagy minimum realizálják, áthelyezik a vad fantáziákat egy legalább szemi-valóság alapú képzeletbeli világba, és elkezdenek tenni érte. Mostanában azonban egyre kevésbé növik ki, és innen jön a csodakeresés szakasza.
Itt kell egyébként közbevetni, hogy a meg nem értett magyar fiataloknál a külföld mindig Berlint, Nyú Jorkot, Barcelonát, vagy a menőség valami hasonló globális fővárosát jelenti, és soha nem Vilniust, Teheránt vagy Bogotát, amely városokban még egy ügyes és tettrekész magyar is elérhet valamit.
/Abszolút kitérőként lehet csak reagálni erre a pár sorra, melyben természetesen ismét a sugárzó irónia hangja sejlik fel New York-al kapcsolatban, mintegy a mocskos imperialista, elnyomó USA oly divatos utálatának szimbólumaként. Az USA-t utálni és megvetni ugyanis menő! Cserébe viszont mélyen lenézünk egy Teheránt, holott az iráni oktatás továbbra is világszinvonalú (elég pillantásoka vetni a diákolimpiák eredményeire), és ők bizony nem rohannak lelkesen a szakadék felé legfőbb értékük elkótyavetyélésével... Magyarország és a magyar társadalom valahol a kelettől nyugatra pozícionálta be magát, de a nyugattól meg megrekedt keletre, egy képzelt erkölcsi és kulturális magaslaton, melynek létezése finoman fogalmazva is kérdéses. A racionális és pontos helyzetelemzés és a világban való pozícionálás nélkül viszont roppant téves következtetéseket lehet levonni, melyek tovább növelik a burjánzó elégedetlenséget. Ez az egész bekezdés azonban sokkal hosszabb, önálló írásért kiált, mely majd a maga idejében megszületik./
Nem számít, hogy valaki ruhát tervez vagy képet fest, ha itthon nem tudott érvényesülni, külföldön esélye sincs bármire jutni. Tessék legalább a történelemből tanulni. Nagyon kevés az olyan magyar, aki külföldön nagy tudott lenni, olyan pedig, aki itthon senki volt, külföldön viszont hirtelen király lett, szinte egy sincs. Vagy már itthon is elismerték, ám ő vagy többre vágyott, vagy elüldözték, vagy olyan fiatal gyerekként ment ki, hogy nem is volt tőle elvárható komoly magyarországi teljesítmény. A most siránkozók, akik közt én legmagasabbnak az utolsó egyetemi éveiket végzők és a frissdiplomások arányát érzem, már túl öregek az ilyesmihez.
Ha 23 éves magyar fiatal vagy, teljesen kilátástalannak érzed az életed, biztos vagy abban, hogy zseni vagy, csak nem értenek meg, és fogalmad sincs, miből fogsz megélni néhány hónap múlva, a kivándorlás nem megoldás. Illetve csak abban az esetben, ha kész vagy külföldön elfelejteni ezt az egész zsenis hülyeséget, és elkezdeni valami rendes munkát - mosogatást, takarítást, ilyesmik.
Rendes munkát: mosogatsz, takarítasz... Ne adj isten lehetőséged akad egy olyan állásra, ami valóban megfelel a képzettségednek. Mérnökként, kutatóként nem sales manager leszel vagy bróker, vagy kockázatelemző, esetleg tolmács vagy újságkihordó. Tanárként nem a Burger Kingben szolgálsz fel, programozóként nem hirdető bannereket teszel ki olcsó weblapokra...
23 évesen már nem leszel zseni, Einstein szinte eddigre letette élete fő műveit az asztalra, de a dolgos élet ekkor kezdődik... Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy a lehetőségeknél többre vágyjunk. Friss diplomával vagy az egyetem utolsó éveiben veszed észre, hogy hoppá, mit kezdek most ezzel? Állás lenne, de nem akarod, mert nem arra készültél, nem ezért tanultál.
Lehet mondani, hogy ha ezt nem bcsüli meg valaki, akkor nem érdemel mást sem, de ha ebből indulunk ki, akkor valahol még mindig a barlangokban lennénk mamutra vadászva puszta kézzel, mert senki nem vette volna a fáradtságot a kőpattintásra... Ekkor jön az idő, amikor a 18 éves korban születő álmok a porba hullanak, amikor például elhivatott, áramkörökért rajongó villamosmérnökök rájönnek, hogy inkább mégiscsak kéne egy papír management-ből is és jobb lenne pénzt keresni. Eljön az idő, amikor a vágyott állás és szakma hirtelen a bevételi oldal okán konfrontációba kerül a megélhetéshez szükséges javak előteremtésének alapvető emberi szükségletével, netalántán azzal a tapasztalattal, hogy vannak akik könnyebben többet keresnek...
A vakon kivándorlás persze nem megoldás, de a munkaerőpiacon való szertenézés, és célzott állásra történő pályázás esetén bizony új távlatokat nyithat meg. Ha már kint állás vár, egészen más a képlet. Csoda ekkor sem történik, hirtelen nem nő ki a földből egy X5-ös BMW és egy 3 szintes ház, de megadathat az esély. A munka munka marad továbbra is, és kitartás, elhivatottság nélkül persze továbbra sem megy, de legalább lesz, ami mehet.
A közhiedelemmel ellentétben a tehetséget Magyarországon igenis megbecsülik. Sőt, egyenesen elkényeztetik, az egész magyar művészeti oktatási rendszer arról szól, hogy az induláskor még nyugati társaiknál semmivel sem bénább fiataloknak olyan gondtalan és kihívásmentes életet biztosítson, amelynek köszönhetően egészen biztosan belekényelmesedhessenek a semmittevésbe. Akiben annyi tehetség és ambíció nincs, hogy ebben a langyos vacakban el tudjon érni valamit, annak külföldön semmi esélye sincs.
Itt ismét egy fél post is helyet kaphatna, ugyanis Magyarország és például az USA közt a különbség, hogy tehetségesnek lenni itthon NEM MENŐ!! Lehet, hogy az oktatási rendszer megbecsüli a tehetségeket, de ez is inkább csak egyes elhivatott pedagógusok érdeme, sem mint az egész szisztémáé. Az egyetemen pedig a kijelentés egy kicsit sem állja meg a helyét. Sok tehetséges fiatal egyszerűen kiég, nem találja a motivációt, az életcélt, és egyszer csak a semmi közepén találja magát, egy átlagos munkával, egy átlagos élettel és a frusztráló tudattal, hogy valahol valami félrement...
Ez a valami pedig a közhangulat. Szinte sokként ért – és itt kanyarodunk a blog eredeti témájához -, hogy az USA-ban bizony egy félig részeg partyn is téma az egyetemisták között a tanulás, az órák, a célok. És bizony itt egy masters diploma nem kicsit menő. Mint ahogy a tudományos végzettség is, hiszen az valami extra... Itthon ezzel szemben az ember egy új társaságban inkább kitérő választ ad a kérdésre, hogy mivel foglalkozol, mert még ha ott áll hús vér valójában, az esetek 98%-ban egy olyan őszinte vallomás, hogy fizikus/biológus/matematikus/stb., egy olyan reakciót indít meg a hallgatóságban, melynek eredménye a kócos, őszült, remegő kezű tudós képe, aki Karácsony estéjén integrál jel formára hajtja a szaloncukor kampót is, miközben a húrelméletről elmélkedik magányában... Egy szóval: furcsa, különös, elvont, nem evilági, nem menő!
Ahogy az egyetemi tanulmányok sem menőek! Menő viszont átlógni a vizsgán, megszerezni a házikat vagy a vizsgasort, menő órára nem járva jegyet szerezni, menő másnaposan otthonmaradni... Menő BMW-t vezetni, kigyúrtnak lenni, menő tetkót hordani, magadat idegen nyelven elnevezett szakma képviselőjének nevezni, és elképesztő magabiztossággal lekezelőnek lenni. És a szerzőnek igaza van: bizony menő kijelenteni, hogy elhúzok ebből az országból, még ha soha meg sem tenném, mert a fater cége jól tejel...
Nincs igaza viszont abban, hogy a langyos vacakban nem boldogulás egyenes folyománya a máshol sem boldogulás... Ugyanis nem mindegy, hogy egy langyos pohár kénsavban kell úszva a felszínen maradni, vagy a Holt-tenger vízében, ahol maga a közeg is emel...
A körülményekre és a hülye társadalomra hárítani a felelősséget mindig egyszerű megoldás. A magukat oly' sokra tartó fiatalok számára azonban nincs más lehetőség, mint legalább itthon vinni valamire, ha már külföldön úgyis esélytelen. Magyar pályán versenyezni csak könnyebb, mint nemzetközin. És nem tudom, hogy ez feltűnt-e valakinek, de ma már a tehetséget nem korlátozza a vasfüggöny, aki kellően jó festő vagy zenész, az úgyis kitörhet, hogy közben ki sem mozdul. Kivándorolni meg legfeljebb azért kell, hogy más legyen a közeg, a szag az utcán és a vacsora a vendéglőben.
És ez sok esetben bizony pont elég is motivációként...
A befutás úgyis csak álom marad.
Ahogy az is, hogy a nagyképű és magabiztos viselkedés szépen lassan átalakul egy tenni akaró céltudatosságba, és a lemondó legyintés helyett a sikerbe vetett hitbe. Nem idegenben, hanem hazai pályán lehetővé téve az álmodozást...
