Miközben átmenetileg néha az arizonai álom bizony rémálommá válik ezekben a napokban a nyakmaba zúdoló halogatott tennivalók nyomása következtében, a Fluent csodálatos és őszintén ámulatbaejtő programjának futása közben megragadom a processzorom kínálta felesleges teljesítményt és nyitok egy Wordot is, hogy tengernyi élményünk következő fejezetét gépelni kezdjem, miközben magamban elmorzsolok 100 „Miatyánkot”, hogy a futás végén megfelelő eredmény penderüljön elém! Tovább után levelezős házik és CFD tutorialok, valamint síránkozás helyett Antelope és Grand Canyon!
Plussz kitérőként még megemlítem az elmúlt napok floorballos vonatkozású híreit, mert ez is közrejátszott a hoszabb hatásszünetben. A floorball.blog.hu-ra rögtönzött női világbajnoki ajánló felkeltette _benito érdeklődését, és egy innen lebonyolított telefonhívás következtében női játékosaink teljesítményéről az index főoldalán is megemlékeztek két cikkben is: egyik és másik! Gratula a lányoknak! És gratulálok Huszti Petinek is teljes WS-es pályafutásához, ugyanis az ember, aki átnyújtotta nekem a 97-es mezt immáron – húha – 6 éve, hosszú és eredményes pályafutás után szögre akasztotta az első ligás ütőjét, levezetésként a B csapat mezét ölti magára! Sok sikert és jó játékot! Ha volt is hullámvölgy – ami már oly nagyon a múltba vész, hogy nem is emlékszünk:) -, sosem felejtem, amit neked – és a Pillangó utca többi lakójának – köszönhetek!
És akkor kanyarodjunk is vissza Arizona és Utah marsbéli tájat időző határvidékére, ahol sajnálatos módon már reggel 6-kor fel kellett szedelőzködnünk, hogy a hidegben bizony berzenkedő paripánkkal Page városáig vágtassunk. Nos, most hogy már nem fogok komolyabb autózásban részt venni, ki kell jelentsem: a Kayenta – Page útvonal orhosszal behúzta a legeslegunalmasabb etap címét! Viszont kárpótlásul nem volt túl hosszú, így alaposan időben voltunk, mikor is megérkeztünk Oldal városába. Szintén ehhez a szakaszhoz kapcsolódik maximális végsebességünk, ugyanis egy alkalmas, belátható, 30 mérföldes egyenesben megsarkantyúzttuk a megrakott jószágot, ami először alaposan megrántott minket, majd sikítva adta meg magát 115 mérföld per óránál. 5 ember, teli csomagtartó: nem rossz!:)
Célunk az úgynevezett Antelope kanyon volt, mely – mit tesz isten a totemoszlop – kivételesen egy indián rezervátum területén helyezkedett el, amelynek következtében csak túravezetővel lehetett látogatni 30$ ellenében. Mielőtt valaki úgy gondolná, hogy „ugyan, képesek voltatok kidobni 30$-t a 24. Kanyonért”, pillantson rá a képekre. (A link kirakásának oka kettős: egyrészt a fényviszonyok miatt igazán penge képhez profi gép kell és állvány, másrészt sajnos a foto válogatásra és méretre vágására most tényleg nincs időm…)
A helyszínre egy pick-up platón vittek ki minket nagyjából 10 cm mély homokban hasítva. Az út érdekessége, hogy ismét megtapasztaltam: a világon mindenhol találkohatun magyarokkal! 8-an ültünk a platón: 2 amerikai, 2 szlovák és 4 magyar. Ideiglenes utitársunk Salt Lake City-ben dolgozik egy gyógyszerészeti cégnél fizikus diplomával. Kicsi a világ. Nem ragozom túl: saját tapasztalata szerint kutatóként zongorázni lehet a különbséget az USA és Európa nyugati fele közt (2 év Párizsi állomásozás van háta mögött).
[Nem teljesen a kívánt eredmény született -> restart és újabb bekezdés]
A már barlang szerű kanyonban szájtátva néztük az egyedülálló képződményt, és kellőképpen kijátszottuk magunkat a fényképezés terén is. Összesen 1 órát vett igénybe megközelítőleg az idegenvezetős túra, és minden percét megérte!
Ez után következett számomra az ismétlés, a többieknek pedig talán az egyik fénypont! 64-es út: Grand Canyon East Rim! Ha valaki meg akarja nézni a Grand Canyont, és nincs lehetősége raftingolni, túrázni, akkor mindenképpen a 64-es út Grand Canyon City és Tuba City közti szakaszát tudom ajánlani, az írottal ellentétes irányban. Pechünkre ehhez újabb 200 km-t kellett autózni, szerencsénkre lélegzetelállító táj mellett haladva. Mivel már jártam itt, roppant hatékonysággal másztunk át a korláton, fel a sziklákra, ki a szurdokok fölé, és mindig tudtuk, honnan érdemes fényképezni, így több remekbeszabott kép is született.
[Megvan a beállítás, mehet az újra futás, újabb 45 perc várakozás…]
Az estét Williams városában töltöttük (mintegy 100-120 km az utolsó kilátótól), és ezt mindenkinek tudom ajánlani! A város tele van olcsó szállásokkal, vendéglőkkel, ajándékboltokkal, és relatíve középen van, ha az egsész Grand Canyon mellett el akarunk autózni. Mi ismét a Holiday Inn-t választottuk, és bár ez kicsit drágább volt a szokásosnál, nagyon megérte: all-you-can-eat vacsora és reggeli összesen 25$-ért a kettő. Alaposan kihasználtuk a kínálkozó alkalmat: megtudták az üzemeltetők mi az, ha korlátlanul ehet egy magyar! Amennyiben valaki a raftingra és a Havasu Falls öngyilkos küldetésre is vállalkozik, akkor Peach Springs a legjobb hely, és nem sokkal előtte a Grand Canyon Caverns Inn fogadó, ami gyakorlatilag üres általában, és roppant olcsó is. Ami mindenképp kerülendő, az a turista hajhász Skywalk. A kilógó üveglapon nem lehet megállni, folyamatosan haladni kell, fényképezni tilos, ajándék kép vehető. Belépő 70$, de előtte a parkba is be kell lépnünk 30$ körüli értékért. Cserébe nem is a legszebb részt láthatjuk…
Kicsit rövidre, és kicsit összedobottra sikerült ez a beszámoló, legközelebb talán több lesz a ráfordítható szusz és idő:) Mindenkinek jó hajrát az egyetemen, a bajnokságban, vagy a bevásárlás terén odahaza!
