/Az alábbi írás még a kiutazás előtt született, de sokkal értelmesebbnek éreztem, ha inkább egy sorozatba szerkesztem be majd később, ha látom a folytatást is. Nem kell feltétlen egyet érteni vele, sőt nincs is benne semmi különös, saját szemszögből akkor így látszott, és 4 hónap USA után még inkább így látszik! Tovább után Bruce Springsteen és a cikk maga!/

Magyarország! Én így szeretlek!” hangzik a manapság oly ismert sörreklám végén, a köznyelvben már-már szállóigeként beépülő néhány sor lezárásaként. Kicsit furcsa hallani ezeket a sorokat, hiszen ha beszélgetésbe elegyedünk valakivel, aligha köszön vissza ez a felfogás, és a kicsattanó szeretet.

„- Szevasz! Hogy vagy?”

szófordulatot a lehető legritkábban követi a

„-Köszi! Remekül!”

helyette ott van a teljesen bevett:

„- Jaj, ne is kérdezd. Hulla fáradt vagyok, meg ráadásul képzeld…/és ide tetszés szerint behelyettesíthető: betegség, anyagi veszteség, vagy esetleg anyagi nyereség elmaradása, kevésbé jól sikerült vizsga, munkahelyi elégedetlenség, szakítás, összepiszkolt blúz vagy kevésbé tökéletes nyaralás, sótlan volt a krumpli az ebédnél, náthás a guppim, és különben is minek nyír a szomszéd füvet kora délelőtt hétvégén/”

Hiába no, sokak szerint pesszimista nép a magyar, és manapság tényleg nem annyira nehéz okot keresni az elégedetlenségre. És mindezen elégedetlenség ellenére mégis benne van a köztudatban, hogy „vízilabdában mi vagyunk a császárok”, hogy „büszkék vagyunk az anyák megmentőjére”. Számon tartjuk, gyakran hivatkozunk Nobel-díjasainkra, rajongunk a sportsikerekért, és az összesített olimpiai éremtáblázaton elfoglalt helyezésünkért. Kis ország létünkre szinte aránytalanul sok nagy eredményt fel tudunk mutatni, melyet nem is általunk lépten-nyomon felhozni. Ha belefeledkezünk ezekbe a múltbeli sikerekbe – mert bizony főleg tudományos téren egyre romlanak kilátásaink, és Peking sem csupa nagybetűvel vésetik a magyar sport nagykönyvébe -, már-már azt hihetjük, valamiféle megkülönböztetett helyet foglalunk el Európa szívében, az egykori vasfüggöny mentén.

A keleti blokk „legvidámabb barakkjából” az EU csatlakozók és a térség eminensei lettünk, és szinte észrevétlenül, mégis iszonyú hirtelenséggel zuhantak ránk a nyugati világ velejárói és a nagy szabadság az elmúlt 19 esztendőben. Ettől a nagy hirtelenségű változástól, a McDonalds-tól, Adidas-tól, Nike-tól, Ford-tól, Audi-tól, az itt koncertező nyugati sztároktól, a 0-24 órás sportcsatornáktól, a határokon való ellenőrzések eltörlésétől, a középületeken díszelgő csillagos EU lobogóktól, a szinte minden otthonba befészkelődő világhálótól azonban még nem intettünk búcsút a 40 év keletnek, és nem lettünk kis Franciaország, vagy kis Németország, bármennyire is szeretné ezt mindenki – a nemzeti érzelműek is - az életszínvonal terén.

És itt el is jutunk a kettősséghez: szinte kivétel nélkül mindenki óhajtja a nyugati államok életszínvonalát, de egyre többen emelik fel hangjukat a nemzeti értékek megőrzése érdekében, és egyre inkább felütötte fejét a nyugati kultúra elutasításának divatja. Míg évtizedeken át a megváltóként tekintettünk az USA-ra, ma az eredendő gonosz megtestesítőjeként jelenik meg sokak fejében: az erőszak, az ostobaság, a nihil, a kizsákmányolás szinonimájaként. (Hogy az ilyen gondolatokat magukénak vallók szerint mindezek ellenére mégis hogy tarthat ott a csillagsávos nemzet ahol, az külön téma is lehetne…)

Valljuk be: jobbnak tartjuk magunkat! Jobbnak a keletnél, hiszen mi mindig is a legnyugatibb, külföldön legelfogadottabb, legszabadabb szocialista állam voltunk, mely repülőrajtot vett a kapitalizmus világában a 90-es években. Ma már szinte lenézzük sok esetben az egykori SZU utódállamait, és fel nem foghatjuk, hogy hogy csatlakozhatott Észtország, Lettország vagy Litvánia az EU-hoz, mert képzeletünkben óhatatlanul szegénységben tengődő, elnyomott vidék képe rajzolódik ki nevük hallatán. Oroszország és Ukrajna kapcsán az első dolog mi eszünkbe villan az a maffia, és a gengszterek uralma, „Putyin cár uralma”. Úgy érezzük, leráztuk láncainkat, és szabad madárként suhantunk hátrahagyva a „keleti posványt” az ég felé…

Ugyanakkor jobbnak tartjuk magunkat a nyugatnál is! No nem vagyunk annyira elvakultak, hogy azt higgyük jobban élünk, de ezt a „kis” különbséget eltudjuk viselni vélt szellemi és kulturális fölényünkre, munkabírásunkra hivatkozva. Lenézzük a nyugati oktatási rendszert, az amerikai nép együgyüsége szinte olyan tényként kezelendő, mint az, hogy 2+2 az 4, megborzongunk egy-egy hír kapcsán, hogy micsoda agresszió van a fiatalokban, hogy mennyire elveszett a család szerepe, hogy mennyire nincs értékrendje a felnövekvő generációnak, hogy mennyire csak a külsőségek számítanak. Felemeljük hangunkat – legalább magunkban – a globalizáció ellen, mert manapság ez is nagy divat, és a hazai munkahelyeket, a hazai termékek támogatását követeljük… 

Jobbnak tartjuk magunkat, és észre sem vesszük, hogy noha pontosan látjuk mind a két világkép pozitívumait és negatívumait is, mégis valahogy a legrosszabb kombinációt keverjük ki mindebből…

Vajon lenézhetjük-e a „bűnözők lakta” elnyomott keletet két bankrablás, és több 100 milliós adócsalások közt? Vajon jobbak vagyunk-e a magukba vodkát vízként tölt oroszoknál, noha köztiszteltben álló művészeink minden sztorija úgy kezdődik, hogy „iszogattunk egy pár órája”; noha a falusi lakosság férfi tagjait szinte kivétel nélkül a kocsmában találhatjuk már kora délután? Vajon szörnyülködhetünk-e a nyugati ifjúság lezüllésén, miközben 15 évesek kezébe nyomják a legdurvább koktélokat már kora délután bagóért, vagy mialatt többen 18 éves korukra már egyenesen le is szoknak a dohányzásról, mert az a pár év elég volt? Vajon jogosan érezzük a „távoli imperialista posvány” részének az iskolai lövöldözéseket, agressziót a fiatalok közt, holott nálunk csak a fegyverhez jutás nehézsége az talán, mi elválaszt ettől [utólag kiderült azóta, már az sem] – és ami miatt megmaradnak a szimpla bunyók. Vajon olyan távoli az amerikai filmekben látható utcai bandák világa csak azért, mert nálunk nem tartjuk nyilván őket? Ki az, ki ne tudna ismeretségi köréből pillanatok alatt legalább némi füvet szerezni? Vajon annyival „okosabbak és műveltebbek” lennénk az elbutult nyugatnál, miközben a keleti világ legnagyobb vívmányát, az oktatási rendszert szisztematikusan a földdel tesszük egyenlővé, és a gimis osztályok leggyengébbjei is könnyűszerrel jutnak be az egyetemekre, melyek épp most intettek búcsút az 5 éves képzésnek? Vajon büszke lenne az országra a sok Nobel-díjas, ha látnák, hogy a tudományt szinte csak bulvárosan, szórakoztató elemként tálalják a netes portálok, és ha tudnák, hogy boldogulni az ország határai közt szinte lehetetlen tudományos végzettség birtokában? Vajon valóban szorgalmasabbak vagyunk, holott hosszú sorok kígyóznak a segélyekért és míg az USA-ban az adócsalás az egyik fő bűn, addig nálunk szinte nemzeti hobbi? Vajon tényleg fontosabb nálunk a családi érték, mint nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban? Vajon kulturálisan tényleg felette állunk a TV előtt butuló amerikaiaknak abban az országban, ahol átlagosan napi 4 órát TV-zünk [ez átlag 4 perccel kevesebb az USA-belinél…], ahol mindenki tudja ki Győzike, Fekete Pákó, Kiszel Tünde, és bárki gond nélkül meg tud nevezni legalább 2 porno „sztárt”, akkor is ha csak a metron a szembeülőnél látja a blikket? Vajon jogosan emeljük fel a hangunkat a magyar iparcikkek és mezőgazdasági termékek mellett és egyúttal a „mocskos” globalizáció ellen, miközben Puma cipőben, Nike pólóban, Sony MP3 lejátszóval a fülünkben, egy NOKIA telefonnal a kezünkben CocaCola-t szürcsölve várunk a „Mekis” cheesburgerre?

Mindenki eldöntheti maga…

A lehetőség tényleg meglenne, hogy ötvözzük a különböző irányokból érkező pozitív hatásokat, de valahogy nem láthatólag nem megy… nem találjuk a középutat, és egyszerűbb mindenért a körülményeket hibáztatni. A gondolkodás megváltoztatása persze nem egyéni elhatározás kérdése, de a hamis felsőbbrendűség érzéséhez mélyen egyfajta irigység párosul. Egy itt dolgozó svéd mondta, hogy a legnagyobb különbség Magyarország és az USA közt (ahol szintén letudott pár évet), hogy míg ott ha veszel egy új autót, a szomszéd elismerően mosolyog, és megkérdezi, mivel érdemelted mindezt ki, ő is szeretne egy ilyet, hogy tudtad összeszedni rá a pénzt. Magyarországon ezzel szemben csak irigy pillantások jutnak, és rosszalló tekintetek, meg a mögöttes gondolat: ennyit tisztességesen nem lehet kereseni…

Ez az a gondolkozás, mely a kiemelkedőket teszi számkivetetté, és a megoldás sokak számára tényleg az, mit Gy. Ferenc javasolt: „El lehet menni!”. De mi és ki marad akkor?

A kelettől tényleg nyugatra vagyunk már, de koránt sem csak Magyarország kiváltsága ez a pozíció, viszont a nyugattól alighanem örökre keleten maradunk, és sajnos ez alatt nem a pozitív attitűdöket kell értenünk…

 

Címkék: kelettől nyugatra nyugattól keletre

A bejegyzés trackback címe:

https://arizona.blog.hu/api/trackback/id/tr321612202

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hoszi · http://www.flickr.com/photos/hoszi 2009.12.21. 08:03:57

Megint erősen elgondolkodtam, hogy nem tévesztettél-e kicsit pályát :)
Azt pedig nagyon remélem, hogy rákaptál a blogolás ízére, és lesz valamilyen "keleti" blog is miután hazatérsz.

agic14 2009.12.21. 09:18:08

Remek cikk és jó zene.
(a pornósztároknál felkacagtam...)

_Maverick · http://newdeal.blog.hu 2009.12.21. 20:07:17

@Hoszi: Köszi!:) Igazából már nagyon függő lettem a floorball bloggal nagyjából 2 hét után, de így, hogy szabad a téma és nem szorít a hétvégi forduló határideje, még jobb. Könnyen lehet, hogy folytatódik később is, ez az írás már tekinthető némi átvezetésnek akár.

Maro · http://bytepawn.com 2009.12.29. 00:33:17

A Wrestler az az ev egyik legjobb filmje. Mickey Rourke beirta magat a nagykonyvbe.
süti beállítások módosítása