Egy gazdaságis kiegészítő tantárgyam első előadását így kezdte a tényleg kiváló előadó:

„Vannak dolgok, amelyekre hajlandóak vagyunk sokat áldozni. Szeretünk magasan lenni, messze látni, gyorsan menni, és ezekért a dolgokért bizony néha sokat is fizetünk.”

Történetünk színhelye, a Six Flags Magic Mountain Los Angelesben kiépített hullámvasút parkja sikeresen ötvözi a fenti elemek mindegyikét. Kiegészíteném még azzal, hogy szeretünk szervezett, biztonságos körülmények közt félni is, pontosabban a roppant fura állapotba juttató tömény adrenalin löketet keressük sokszor. Van, aki ezért sportol – például én -, van aki sziklamászik, van aki base-jump-ra vetemedik. Mindenkinek néha adódik alkalma arra, hogy valamilyen előre megtervezett módon hozzájuthasson a betevő természetes, szervezet által generált droghoz. Mi az út során egy impulzus formájában vettük magunkhoz az éves adagunkat: elérkeztünk az 5. nap krónikájához, mely úgy vonul be saját történelemkönyvünkbe, mint a nap, amelyen majdnem túladagoltuk magunkat adrenalinnal!

A Vegasban eltöltött éjszaka kellően későn és kellően sok mérföld gyalogos megtétele után ért véget. Hajnali 2 fele átlapozva a másnapi terveket 6:30-ra tűztük ki a korántsem szívderítő indulási időpontot, ugyanis minél előbb meg akartunk érkezni a 280 mérföldre elhelyezkedő parkba, a sejtett tömeg előtt kiélvezve a szolgáltatásokat. Kapkodva és kómásan reggeliztünk. A kómás nem szorul magyarázatra, a kapkodás oka pedig az a hajnalban felfedezett tény volt, hogy az előre váltott Flash Pass belépőket legkésőbb 12-ig át kellett venni… 

/Némi kitekintés a jobb megértéshez, és a jövőbeni felhasználók kedvéért: a park hagyományos belépő díja 54$. Ez feljogosít a belépésre, ám mindenért szépen sorba kell állni odabenn. Ajánlott a Flash Pass szolgáltatás igénybevétele, amiért cserébe kapunk egy Tamagochi szerű kis készséget. Ezen be lehet jelentkezni a menetekre, és a sort vagy kikerülve, vagy csak tekintélyes mértékűt előzve viszonylag gyorsan sorra lehet kerülni. Ez a készség 1 embernek 70 dollár, de 5-ös csoportra kiváltva 50$-ra „mérséklődik” az ár. Előre megvettük már a Flash Pass belépőt, a jegyen pedig ott éktelenkedett a 12:00-s határidő, ugyanis rövid eligazítást tartanak néhány percenként az amúgy faék egyszerűségű bizgentyű működéséről…/

Nem gondoltam reggel 6:29-kor, hogy a nagy sietségbe félbehagyott gofri kidobása még jelentőséggel bírhat a nap folyamán… A feladat koránt sem volt egyszerű: a GPS 11:55-re jelezte a helyszínre érkezést, és a sebsségkorlátozások következetes ellenőrzése miatt bizony ezek a jóslatok igen pontosak szoktak lenni…

A félelem napja tehát a félelem országútjának idővel versenyző végigrohanásával kezdődött. A forgalom igen tömör, de folytonos volt, jól belátható szakaszokkal. Igyekeztünk úgy haladni, hogy ne kirívóan hasítsunk el a tömeg mellett, de lehetőleg mindig a leggyorsabbak közt helyezkedjünk. Mivel nincs jobbra tartás, így ez helyenként eszelős sávváltásokba, jobbról-balról előzésekbe és a tempomat időszakonként 90 mérföld környékére való állításával történt. Út közben még belebotlottunk egy Willy Fogg-i problémába: van-e még egy óraátállítás, vagy nincs? 

Még Vegasban álltunk egy piros lámpánál, amikor mellettünk egy sportjárműből hevesen integetett egy szöszi, hogy tekrjük le az ablakot. Eleget téve a roppant lelkes kérésnek, egyetlen kérdést kaptunk: 

-          Chiefs or Chargers?

-          What?

Chiefs or Chargers?

Chargers, válaszoltam, mire a fekete sofőr srác egy magasba lendülő ököllel és széles mosollyal jelezte, hogy „Hell yeah!”. A beszélgetés még 20 másodpercig tartott, amelynek során a több mint 14 ponttal kérdésre is egy igen választ adtunk, a lány pedig az ablakban kiintegetve jelezte, hogy akkor ő nyert, majd csikorgó kerékkel elrajtltak a zöld fényekre. 

Az előny szisztematikus felépítésével az érkezési időt 11:30 környékére sikerült leszorítani, de Arizona hivatalos ideje szerint. Egy kiállással dolgoztunk, melyre össze is jött az előny, és a kútnál kiderült, hogy nincs átállítás, 11:30 az 11:30 itt is. Pontosabban a tankolás, pihenés, kérdezősködés végére 11:45…

Összességében 11:40-re értünk a parkolóba, bár a tájat pásztázva már azt hittük rossz címre tartunk, mert annyira eltávolodtunk Los Angelestől, vagy a helytől, ahova Los Angeles-t sejtettük. Megváltás volt a dombok mögül kitűnő acélszerkezetek látványa. A parkoló hatalmas méreteiből adódott, hogy nem épp a bejáratnál kaptunk helyet, így 11:50-kor léptük át a kaput. Majd 11:52-kor a második kapunk jelezték, hogy a Flash Pass önmagában nem belépő, meg kell venni a belépőt is… Szerencsére fél áron, 27$-ért, de így sem esett jól… Kapu, jegy, futás, és 12:00-kor beestünk a Flash Pass kiszolgló épületbe, ahol az utolsó eligazításra már bezáródott az ajtó, de érkezésünkre még rányitottak… Ugye-ugye az a fél gofri… 

Kellően sok pénz kifizetése, iszonyú hosszú autózás és megannyi izgalom után kicsit lehiggadtan vághattunk neki az igazi kalandoknak. Utólag megbecsülendőek azok a higgadt másodpercek, mert aznap már nem sok olyanban volt részünk. A terv az volt, hogy valmi egyszerűvel kezdjük. A választás a budapesti hullámvasútra emlékeztető Colossus-ra esett. Mondanom sem kell, hogy vagy 10 éve senki nem ült hullámvasúton, és akkor még a Vidámparkban is magabiztosan sikítottunk. A Colossus nevéhez méltóan igen nagy, klasszikusan fából készült pálya, látszólag semmi extra. 

Kicsit előreugorva az időben, a futam végére berekedt torokkal, szétmarkolt karfákkal, hevesen dobogó szívvel és egy kósza gondolattal érkeztünk: atya ég, ezt a napot nem fogjuk kibírni. Addig is félelemmel vegyes izgalommal csodáltuk a felettünk kígyózó, halálsikolyokat hallató acélcsöveket, de ez után egyenesen szívünkbe fúródott a rettegés. 

Visszaugorva: kellemes indulás, felhúzás. Sima, egyszerű kocsik, de mégis, ölünkben egy leszorító rúd. Az első lejtőn kiderült miért: mert gyakorlatilag kiesik alólunk a kocsi, és érezni, ahogy kiemelkedsz a székből. Ez az a pont, ahol meg kell jegyezzük: a hullámvasút park csajozós! Csak ügyelni kell arra, hogy mi már rutinosak legyünk, és lehetőleg ne sírjuk el magunkat a társaságunkban lévő meginvitált hölggyel szinkronban… Vagy ne „légideszantos” kisasszonyokkal randevúzzunk. Janka ugyanis egyrészt megértette velünk, hogy mi is az az igazi félelem – kvázi sokkos állapotban pihegve kászálódott ki a járműből -, másrészt kishíján üvegpohárként roppantotta össze a meglepetésszerűen megragadott bal kézfejem az első lejtő aljára. 

Az első élményeket kiheverendő, egy igazán kicsi és visszafogott menettel folytattuk a programot még a korábbiakat emlegetve és lélekben a hurkokra, szabadesésekre és egyéb őrületekre készülve. Harmadik nekifutásra bátorkodtunk felszállni a világ első, hurokkal is rendelkező hullámvasútjára. Mellkasunkra zárva a biztonsági korlátot, majd erősen megmarkolva azt, megértettük a Ryan közlegény első képsorainak mögöttes tartalmát, mikor is az ugrásra váró katonák csak beszív-kifúj beszív-kifúj rendszerben pihegve próbálnak úrrá lenni a rettegésen. Összességében a hurok nem annyira félelmetes, ugyanis eléggé nyom kifele a centrifuga ahhoz, hogy ne is nagyon érezd a fejjel-lefele fordulást. Több se kellett, elkezdtünk felbátorodni.

Következett a Viper, amin egészen pontosan 7-szer fordul át a kedves utas, de nem volt időnk ezzel foglalkozni. A hullámvasút legfélelmetesebb része ugyanis a kezdet: a lassú, vontatott, pokoli magasságba történő, várakozással teli felhúzás. Félelmetesen magasan ücsörögtünk egy kocsiban, vérnyomásunk pedig még felettünk is valahol messze szárnyalt. Abban az 1 percben nagyjából egy óra telik el, és egyre csak nő az izgatottság, a végére csak a szívdobogást érzed, és a lüktető vért az ereidben. Főleg ha olyan szerencsés vagy – mint én -, és van némi tériszonyod is. Az eszelős magasságból gyakorlatilag egy visszaforduló kanyarral lezuhan a jármű, kihagy egy ütemet a szív, és innen 60 másodperc sikoly következik. Hurok, hurok, emelkedő, csavar, miegymás. A trükk a végén jön. Idézve Ronny-tól: 

Jóó, ez jóóó volt, jóóó, óóóóóóóóó… nem jó, NEM jó, NEM JÓ!!!! (Sikoly…)

A fenti rész a befutó előtti két oldalirányú csavar terméke, ahol is nem valahol az égben fordultunk meg, hanem gyakorlatilga a földfelszínen, azt az érzetet keltve, hogy effektíve beleállunk a padlóba mint a cövek… (video: 1:30 – megjegyzem, a video sem a sebességérzetet, sem a magasságérzetet, sem semmit nem ad vissza, csak érzékeltet)

Janka végképp sokkot kapott, innentől a szemlélődő üzemmódba kapcsolt a nap végéig, csupán egy további zuhanást vállalt be. Mi is kicsit visszavettünk, és a Ninja nevű, alsó kategóriás alkalmasság jött. Különlegessége, hogy a kis gondolák fentről függenek, így a kanyarokban szépen kilengenek. Ez volt az első ilyen élményünk. A Viper után pihentető volt az idegrendszernek, de itt is volt sikoly bőven. A kiabálások, visítások közepette Zsoca első napi örökbecsűje hallatszott mögöttem teljesen békés és nyugodt, már-már egykedvű hangon:

Azért ez is beteg helyenként…

Az, ahogy mind az! Midnegyik máshogy. Úgy döntöttünk, hogy a fokozatos üzemmód helyett földrajzi szempontok alapján választunk a továbbiakban, ugyanis a park böszme nagy, és sokat kell sétálni. Ráadásul már csak kiemelt menetek voltak vissza. (Egyébiránt ajánlatos fokozatosan haladni, mert egyrészt így végig élvezetes és új marad az egész, másrészt meg mert ha azzal kezdtünk volna, ami ez után jön, akkor ott halunk meg…) Következett a maga módján talán legkülönlegesebb, és legtöbb pánikot kiváltó Tatsu.

A cucc lényege, hogy fentről fityegsz, fejjel előre haladsz, és tulajdonképpen hátad párhuzamos a felfüggesztéssel… A székben ülve alaposan rád zárnak, te kapaszkodsz mindenbe, amibe csak lehet, majd már indulásnál elfordulnak a székek és felcsatlakoznak rendeltetési helyükre (video). Miközben az indulást várva fityegtünk, kezdett elhatalmasodni a pánik mindenkin. Zsoca még oldott a feszültséget egy igencsak releváns kérdéssel: 

 Most a kezemmel kapaszkodni kéne vagy mi a f*** van?

Ha nem is kellett, de egy idő után mindent fogtunk, amit csak lehetett. A gép hihetetlen lassan megy fel hihetetlen magasra, miközben csak magad alá látsz, a semmiben fityegve. Vannak pontok az életben, amikor férfiasan be kell vallani, hogy mit éreztünk, hogy gyengék voltunk, hogy féltünk. Nos, ezen a ponton a hisztérikus pánik közelébe jutottunk. Volt minden a betegesen ismételt „ki akarok szállni, ki akarok szállni, ki akarok szállni”-tól egészen a síri hangon üvöltött „Ki volt az a beteg állat, aki erre rábeszélt????”-ig. Aztán kanyar és forgás… Elképesztő élmény… Főleg az egész park egyezményesen legdurvábbnak választott motívuma: a hatalmas előre(!!!) hurok, fejjel lefele. Arcod lobog a gyorsulásban, a vér a fejedbe tódul, mit tódul: esik, és egész tested remeg a meg-megrázkodó acélszörnyön. Hihetetlen érzés, óriási adrenalin sokk. Ez volt az a pont, ahol Ronny szavaival élve: 

Srácok, nekem kiégett a félelem relém!

És valóban, innentől jöhetett bármi. Félni már nem tudtunk – kivéve a felhúzások közepette -, csak néha megijedni. Döbbenet, mennyire kondícionálható az emberi szervezet: tériszony már sehol… Másnap a Venice Beach-i stégen ácsorogva 10-12 méterre a víz felett már könnyen megegyeztünk abban, hogy noha két napja szédültünk volna, akkorra már simán le is ugranánk…:)

Két Batman témájú vasút jött. Az első különlegessége, hogy valami beteg gondolattól vezérelve az utas állva kerül rögzítésre. Kívülről pokoli a pálya, hihetetlen kanyarokkal és trükkökkel, de belülről sem különbb. Ráadásul irtózatosan magasról indul, de az előző után Michael a végén csak annyit mondott: 

Ennyi? Ennyi??? Hát mi volt ez?? Ez hullámvasút??

Persze némi iróniával, mert ez a menet tényleg elég beteg…

A másik hasonló szerkezet különlegessége, hogy fentről fityegve, kifele történnek a hurkok, mégpedig igen kis sugáron, aminek hatására komoly g-t lehet átélni. Leszállás után nem is nagyon találja az ember a helyét és az egyensúlyát, gyakorlatilag faltól-falig támolyogva hagytuk el az épületet, a vér pedig az agyunkat…

Janka is csatlakozott a nap végén a Screamer nevű jószágra, amin már egyenesen dalra fakadtunk. Rettentő gyors, és nagy, néhány frappáns fordulóval. De itt már beszélgetni is tudtunk: 

-Én már nem érzek semmit.

-Én igen: fázok!

Kicsit meglepő volt még, amikor a félhomályban – estefele volt már – az automata fényképező teleküldte a szemünk fotonnal…

Zárásképp a Deja Vu nevű agymenés jött. Meg kell mondjam, nem tudom pontosan mi történt. Kezdetként iszonyúan rögzítenek, majd nem dombra húznak, hanem hátrafele fel, egy függőleges (!!!) toronyba. Szépen lassan… Az utas pedig fityeg lefele, mégegyszer: a kocsi függőleges állásában. Innen leejtenek, és a beszálló zónán iszonyú tempoval átrobogunk. Mivel minden vagy fél méterre van az embertől a zárt folyosón, a dolog különösen ijesztő. A sötétben már nem tudtuk pontosan, hogy mi is történik, mindenesetre őrült figurák után egyszercsak elkapott minket a rendszer, és újra függőlegesen, ezúttal arccal az ég felé húztak minket… Majd jött a Deja Vu: elejtés, és háttal vissza a rajthelyre… Huh nem egyszerű…

Félelmetes, fantasztikus, és egyedülálló nap volt! A végére sötét és hideg már, de hiányérzet nem maradt, csak remegő és háborgó gyomor, meg kalapáló szív. Nem illik ide az esti vacsora története, így nem is folytatnám a sztorit… Ha véletlenül Californiába jut valaki, ne sajnáljon egy napot erre az élményre! 

U.I.: mindenki mélységesen szégyellje magát, aki részt vett az emberi munkavégzést a H1N1-nél is jobban hátráltató Fottball Manager 2010 kifejlesztésében… Az eddigi verziókat is nehéz volt kikapcsolni, de ezt már szinte lehetetlen… :)