Idén alighanem utoljára jelentkezem, sőt: lehet ez már nektek egészen konkrétan jövőre lesz. Utolsó állomásához érkezik a Phoenix – LA rally, ami nem meglepő módon LA városát jelenti. Sokak számára LA a Beverly Hills 90210, a Baywatch, a Kemény Zsaruk, a Beverly Hills-i zsaru és még sok más miatt az amerikai álom szinonímája és New York mellett másik szimbóluma. Az amerikai álom – most már le merem írni pár héttel a hazaindulás előtt – igenis létező fogalom, noha nem pontosan úgy, ahogy sokan azt elképzelik. Erről majd valamikor máskor lesz szó, legyen elég annyi, hogy a Los Angelesben töltött 2 nap akkora pofont adott a felhőkarcolós, csillogó-villogó, szuper gazdag, csili-vili álomképnek, hogy meg sem álltunk Long Beach-ig. Tovább után egy más világ!
Los Angeles ugyanis nem olyan, amilyennek a promociós anyagok láttatják. Messze nem az a fantasztikus gazdagság köszön vissza, amire sokan számítanának előzetesen. A Six Flags Magic Mountain tántorogva elhagyása után hamar megálltunk az Angus Steak House helyi kirendeltségénél. Itt fejenként 30$ körüli összegért olyat ettünk, amilyet itt létem alatt egyszer sem, valóraváltva Zsoca vágyait is.:) Konkrétabban: nem hogy finom volt a teljes menü, de olyan sok, hogy alig bírtuk megenni. Két kétszemélyes adagot kértünk ki előzetesen felmérve Janka átlagos fogyasztását, mely párhuzamba állítva a miénkkel, kb. egy 50 köbcentis kismotor egy megtermett Scania tehergépjármű mellett. A pincér valószínűleg a szakma egyik világelsője volt, és nem hogy mindenben segített, de még kedélyesen el is beszélgetett velünk arról, hogy mivel töltöttük a napot, honnan jöttünk, stb. Útbaigazítást kérve megtudtam azt is, hogy LA egyes részeibe nem hogy este nem tanácsos menni, de nappal sem igazán… Megnyugtató azonban, hogy ezek a részek amúgy sem ott vannak, ahova véletlenül odatévedne az ember, tehát egy cseppet sem éreztük magunkat veszélyben.
A belvárosban lévő hotel – mely jó 30 mérföldre foglalt helyet – megközelítése előtt még felmásztunk a mozik ismert helyszínére: a Mulholland Drive-ra, hogy lepillanthassunk az alattunk elterülő fényárra. Az út további része a többiek számára méla unalomban, számomra pedig infarktus közeli állapotban telt, amint hatalmas hajónkat próbáltam irányban tartani a széles folyamok hullámain… Hiába 6-8 sávos egy út, az csurig tele van! Ez alatt pedig azt kell érteni, hogy a lökhárítók közt jó 20-25 cm hely marad csak. A tempomat-nak hála ez nem lassítja a forgalmat, ugyanis nincs meg az az érzés, hogy ha kicsit rálépek a gázra, akkor ráfuthatok az előttem menőre. Egyszerűen mindenki addig pöckölgeti a kart, amíg pontosan be nem lövi az előtte menő sebességét – konkrétan a speed limitet -, és innentől teljes nyugalommal autózik az ember nyakára. A forgalom így nem lassul le, hanem óriási tömegben, rohanó gnú csorda gyanánt nyargal 55-65 mérföld per órával. Ez első hallásra igen üdvözítő egy dugóval szemben, valójában azonban pokoli félelmetes… Különösen a csomópontok környékén, ahol mindeféle sávok szállnak alá az égből, akár balról is érkezhetnek járművek, ott is lehetnek kiszálló sávok, a GPS képernyő pedig egy tál spagettira emlékeztet. A GPS néha kedélyesen közli, hogy miután befordultunk balra – és megérkeztünk a 7 sávból a legbelsőbe -, tartsunk jobbra, és 1 mérföld után szálljunk ki ott… Jobbra tekintve csak tömött sávok mindenfele, nem egyszerű… Rövid pánik és idegenkedés után azonban felismerheti az utas, hogy itt nem várhat 3 autónyi helyekre történő előzékeny beengedést, ugyanis a fentebb vázolt lökhárító elv továbbra is érvényes: ha van 1,02 autónyi hely melletted, akkor oda hézagmentesen be is csúsztathatod járműved, mindezt persze lassítás nélkül. Nem dudálnak le, nem zárnak rád, ha szándékodban áll váltani, akkor ezt az 1,02 autót mindig megkapod, de nem többet. Elég koncentráció igényes tevékenység, de éppségben megúsztuk, és csak egy esetben vétettünk leágazást.
A hotel maga ismét egy Holiday Inn volt, alaposan a centrumban, két felhőkarcoló közt, a Grammy múzeummal szemben, a Staples Center mögött. Még egy tennivaló volt hátra: megszervezni a másnapot. Némi google után találtam egy társaságot, akik felvesznek a hotelnél és körbevisznek a városon. Enélkül csak komoly tervezés után érdemes belevágni a városnézésbe, mert különben könnyen értelmetlen autózásba csaphat át a dolog. A közlekedés miatt nem kellett vona aggódni, mert a túra is egy kisbusszal zajlott, és láthattuk, nem volt tömeg az utakon. Reggel fel is vettek minket, majd be is fizettük a borsos – 67$ - jegyárat. Kaptunk még egy indiai utitársat – nem volt főszezon na -, és nekivágtunk a városnak.
Az út során átmentünk a belvároson, ami látképét illetően hagy némi kívánnivalót maga után. A filmekben soha nem látjuk a felhőkarcolók alját, csak egy tájképet… Alul egy körút szerű üzletsor van az alsó szinten, többnyire lerobbant boltocskákkal és megviselt, sok esetben hajléktalan emberekkel az utcán… No nem kell tömegekre gondolni, nem rosszabb a helyzet, mint Pesten, csak valahogy meglepőbb.
China Town olyannyira China, hogy az utcanevek is kriksz-kraksz-okkal vannak felkarcolva. Angolul gyakorlatilag boldolgulni sem lehet valószínűleg.
Első állomás a történelmi belváros vagy mi volt. Ez egy nagy lengyelpiacra emlékeztető mexikói kirakodó vásárt és giccs parádét jelentett egy átlagos kút körül, nem messze a kiindulási ponttól, pár blokkra az égimeszelőktől. Nem is érdemes több szót vesztegetni erre, ellenben következő megállónkra: Venice Beach-re…
Mielőtt valaki Baywatch lányokat, elit éttermeket, mindenfele érezhető sült hal szagot és utcai árusokat vízionálna, le kell hűtsük a kedélyeket. Venice Beach ugyanis egy európai - legyen az horvát, francia, olasz vagy akár bolgár - stranndal szemben maga a gettó. A strand őrületes, 50 méter széles homokos föveny, gyönyörű kilátás, csodás látvány. Ám a „bazársor”, és a felvonuló népsereg kész bolondok háza. Punkok, hajléktalanok, koldusok, CD-ket áruló bro’-k, olyan üvegtigrisek, amikbe az ÁNTSZ képviselői csak tisztes távolból nyílvesszővel lőnék be a felfüggesztési határozatot, kosz és tömeg… Csak elképzelni tudjuk, micsoda élet lehet itt nyáron, és valószínűleg a szörfözés – mely ekkor is zajlott – és a strand szerelmesei jól eltölthetnek itt délutánokat a hatalmas fövenyen, ami bizonyára megelevenedik a perzselő napsütésben, de ahogy eljutunk a házak közé, meglehetősen kiábrándító látvány fogad.
Felmarkolva némi táplálékot, tovább haladtunk Santa Monica-ra, ami már egy nagy lépéssel jobb volt, de továbbra sem jött át az elit jelleg. A hatalmas stégen mászkálva szinte mi néztünk ki gazdagnak, ami elég abszurd élmény volt az itt tartózkodás egészét tekintve. Ezt alátámasztva hozzánk léptek oda kéregetni első körben a Taco Bell sorában állva. Itt állapítottuk meg lefele nézve, hogy a Six Flag után szinte le is mernénk ugrani:)
Némiképp helyre billentve a világképünket, jött Beverly Hills és Bel Air… Nos, ez pont olyan, amit várnánk: külön kapu, biztonsági szolgálat, elképesztő paloták. Will Smith, Nicolas Cage, Tom Hanks, Spielberg vityillói. Elképzeltünk néhány élethelyzetet, amint Steven átugrik reggel papucsban a szomszédba: „Hey Tom, van egy kis tejed, elfelejtettem venni tegnap…”. De egy közösköltség átütemezésről szóló lakógyűlést is szívesen megnéznénk:) A meglepetés itt is az, hogy az életszinvonal gradiense elég nagy: elég kimenni a kapun, átfáradni az út túloldalára, és hoppá…
Hollywood csillog, de csak tompán és halványan. A koszt itt is le kell söpörni a reflektorról, hogy láthassuk a fényét. A világhíres Boulvard a csillagokon és a Kodak színházon kívül semmi különös, sőt… Az ember egy pompázatos, sétálóutcás, pálmafás, kristálytiszta, fényárban úszó csodát várna, de ehelyett kap valamit – ugyan csillagostul, sztár kéznyomostul -, amire az Andrássy út egy verőfényes napon feldíszítve könnyedén ráverne.
Este megfáradtan támolyogtunk haza a metro szolgáltatásait igénybe véve. A lakás körül nagy forgatag fogadott minket, ugyanis a Lakers otthon gyalázta a Nets-et. Érdeklődtünk jegy ügyén – mégiscsak a Lakers -, de 100$ volt a legolcsóbb szabad, így passzoltuk. Félreértés ne essék: nagyon is érdemes LA-t meglátogatni, és több idő és utánajárás esetén megfelelő összegek feláldozásával remek programokon lehet részt venni, sok érdekes helyet lehet meglátogatni. Egyszerűen csak más, sokkal hétköznapibb, mint azt sokan várnák.
Másnapra a pakolás és reptér maradt, ami előtt még kinéztünk Long Beach-re, és de jól tettük! Long Beach mindaz, amit LA-ről gondolunk: pálmafás tengerparti út, gyönyörű házak, rendbentartott környezet, a kiállított Queen Mary 1, az akvárium… Napokat lehetne eltölteni itt, és nyáron komplett heteket. A kívánságlistára mindenesetre felkerült a Jet Ski, a helikopter és a Harley mellé a Long Beach-i villa is:)
A reptérre zökkenőmentesen vezetett az út, és szinte túl gyorsan is. Nem maradt más hátra, mint búcsúzni az otthoni vendégektől, és nekivágni a kinek 800, kinek 10000 km-es hazaútnak, melynek első 3 órája LA elhagyásával telt, ugyanis a hétfő esti csúcs balesettel spékelve már a 8 sávot is lassításra készteti…
Összességében 2100 megtett mérföld és jó pár giga fénykép, na meg közel 1000 dollár után elérkezett az út vége, ami alighanem örökké felejthetetlen lett. Láttunk olyan helyeket, amiről még ott állva is nehezen hittük, hogy ott vagyunk, és amelyekre 3 éves korunk óta el akartunk jutni. Saját szemünkkel láthattuk, hogy mi is igaz a filmekből, és hogy milyen egy amerikai nagyváros, megélhettük a legnagyobb adrenalin fröccsöt életünk során, és olyan hangon sikíthattunk mint még soha! Nincs más szó, mint hogy:
„AWESOME BROTHERS!!! That was legen… wait for it… dary!”
Ezzen a ponton kívánok mindenkinek legalább olyan évet, mint amilyen az enyém volt. A hab a tortán pedig a mai nap, aminek keretében további két álom is valóra vált a legnagyobb előtt: Ronny-val ismét egy csapatban szelidítjük a lyukacsos bogyót januártól, és vendégszerzőként cikket jegyezhettem a blogolást ihlető NST hasábjain egyik nagy kedvencemről… Jöhet 2010, ami alighanem annyi változát hoz, mint eddig egy év sem! Holnaptól Florida, esténként beszámolóval a tervek szerint!
