/A nap zenéje egy amatőr buszozós rap:/
A történet az első utazással kezdődött. A BKV-val ellentétben itt elkerülhetetlen a sofőrrel való kapcsolatfelvétel, mivel felszállás csak az első ajtón lehetséges, ahol egy sofőr melletti automatán vagy lehúzzuk a bérletet, vagy a pontos összeget behajigálva megkapjuk vonaljegyünket (1,25$) esetleg napi jegyünket (korlátlan használat éjfélig 3$-ért). Rögvest érezhetjük, hogy a 7-es busz forgalmával nem összemérhető az embermennyiség. Érdekes is lenne a rendszer a Móriczon mondjuk…
Első alkalommal biztosra mentem, és érdeklődtem afelől, hogy jó fele tartok-e, illetve megkértem az illetékest, hogy a megfelelő megállóban szóljon majd, mert nem ismerem a helyet. A sofőr – nevezzük mondjuk Claire-nek – egy közepesen megtermett, 40-50 közti az átlagnál roppant mód beszédesebb dominánsan fekete, de egészen biztosan fehér és latin vérrel is rendelkező nő volt. Minekutána minden erölködésem ellenére már félhomályban 200 méterről is lerí, hogy nem vagyok amerikai - ezért tulajdonképpen a megszólalásom már nem is szükséges ennek igazolására -, így hamar elhangzott a kérdés, honnan jöttem. A beszélgetés egészen a megállóig tartott nagy vidámságban, és elég komolyan koncentrálnom kellett, hogy el ne veszítsem a társalgás folyamát. Nohát gondoltam: otthon - ahol egy buszozás csúcsforgalomban kb. megérteti az emberrel az ámokfutó lövöldözők gondolatvilágát, és csak az tarja vissza a hasonló cselekedetektől, hogy nincs oldalán egy AK - ez nem túl gyakran fordul elő.
Az elkövetkező héten (hangsúlyozom, heti egyszer utazom), már mosolyogva rám is köszönt Claire. Majd a helyemen ülve láttam, hogy nem vagyok kivételezett helyzetben, minden utast hasonlóan lelkesen, nevén üdvözöl. Egy alkalommal egyik házibuli utáni hétfőn éppen együtt utaztunk Jaselyn-nel (aki rendszeresen beszél honfitársával, DC-vel a Facebook jóvoltából), akivel ott találkoztam hétvégén, és órarendje meg lakhelye miatt ugyanezzel a járattal jár hétfőnként. Mindeközben természetesen Claire is belefolyt a beszélgetésbe. Ezt követően 2 hétre kimaradtam a fociból, mert megküzdöttem otthon a H1N1-el.
2 hét kihagyást követően érkeztem ismét a 20-as buszhoz ezen a hétfőn. Claire nagy mosollyal üdvözölt, majd elkerekedett a szemem:
„Óóó, hi David!! Végre, jobban vagy? Már aggódtam, hogy 2-szer is kimaradtál. Sikerült meggyógyulni?”
Mi van? Gondoltam magamban… Nemhogy emlékszik rám, de azt is tudja, hogy beteg voltam? Most ezt jól értettem? A nagy meglepetésben vissza is kérdeztem, honnan ered az info. Első héten hiányolt, majd amikor látta, hogy következőn sem megyek, megkérdezte Jaselyn-t mi van velem… Hagyok időt, hogy átmenjen: egy tömegközlekedésen dolgozó buszsofőrről beszélünk, akinek ráadásul a műszakja vége felé járunk, mert mint megtudtam, ez a 17 órás járat az utolsója az adott napon…
Ez után megint jött a mindenféléről való beszélgetés, élen a kedvenc témával: egészségügyi rendszer Európában és Amerikában. Kicsit nehéz lesz visszaszokni a rideg valóságba otthon ennyi nyakigérő rózsaszín cukorszirup után, ami itt a közszférában éri az embert buszon, hivatalban, pénztárnál, postán, bankban, stb.
