A postot egy Rorschach-teszttel kezdjük. Kinek mi az első 5 dolog, ami eszébe jut erről az ábráról?
Nos, amennyiben az 5 dolog közt nem szerepel a tequila, a sombrero, a bajusz és valamilyen kábítószer neve, akkor két eset lehetséges: a kedves olvasó vagy tökéletesen mentes minden sztereotíp jellegű beidegződéstől – amihez gratulálunk -, vagy egyszerűen megbukott földrajzból, és fogalma nincs mi van a képen – ez utóbbit a közönség ismeretében kizárnánk.
Ha minden fenti ponttal nem is találkoztunk az út során, de nyugodttan mondhatjuk, hogy alapos betekintést nyerhettünk a mexikói hétköznapokba: a bajusz tényleg igen fontos és nélkülözhetetlen! Valószínűleg aki bajusz nélküli felnőtt férfi ebben az országban, az nem rendelkezik még kellő tapasztalattal szakmájában, vagy egyszerűen nem is tekinthető mexikóinak…
/A nap zenéje nem is lehet más, mint mexikói rock…/
Első megállónk a város széli benzinkutat leszámítva Nogales városa volt, ahol egyik sofőrünk, Cristina szülei élik hétköznapjaikat. A határ Mexikó irányába történő átlépése nagyjából annyi nehézséget okoz, mint elhaladni a Wilkommen in Österreich felirat mellett otthon: egy tagbaszakadt fekete fickó hanyag kézmozdulattal intett, hogy meg ne álljunk a világért sem. DC-vel később megállapítottuk, hogy a mexikói határt dél felé csak egy fogalom nem lépi át: „hatékonyság”. Az élet minden téren igencsak lassan, kimérten, a világért nem kapkodva zajlik. A mexikói halálozási okok közt aligha szerepel előkelő helyen a szívinfarktus. Ezt utastársainkon is lemérhettük. Jó példa, hogy a két autó két külön helyen tankolt, egymás után 30 perccel, így kétszer álltunk meg… De a gyorsétteremnél helyi Üvegtigrisnél reggeli okán tett 5 percesnek induló kitérőnk sem úgy alakult, ahogy azt optimális esetben várnánk: alig mondtuk ki a rendelést, és nem telt bele 40 perc, már jóllakottan tova is indultunk!
Nogales után a hőmérséklet meredeken emelkedni kezdett, ahogy a gépjármű sebessége is, ugyanis Mexikóban az otthon már megszokott módon tartják be a sebességkorlátozásokat – felüdülés volt 140-el elhasítani egy 120-as tábla mellett: apropó, ebben az országban is kilométerben mérik a távolságot, ami szintén üdítően hatott. A nagy lelkesedés Cristina részéről Hermosillo városában meg is hozta gyümölcsét, és az első igen mexikói élményt: elhajtva egy rendőrautó mellett önfeledten átvágtattunk egy piros lámpán, ami a visszapillantóban máris eredményezett egy újabb piros lámpát… A megállás után kiderült, hogy amerikai rendszámú járművünk sofőrje bizony otthon felejtette jogosítványát, így csak bájosan mosolygott a biztos úrra. Én már sejtettem mi lesz ennek a vége, de a számszerű érték meglepett. Miután a rendőr vázolta, hogy le kéne foglalnia a kocsit, elhangzott szó szerint a nemzetközileg mindenütt ugyanazt jelentő kérdés:
„Milyen más megoldást lehetne találni?”
Nyugati kultúrákból származó utastársaim –élen Fernandoval és DC-vel – valósággal sokkot kaptak a tényt látván, miszerint meg lehet vesztegetni egy rendőrt! A teljes összeg – ismétlem: piros lámpa jogsi nélkül – 100 peso, azaz kereken 7-es amerikai dollárba került. Az utazás során innentől a fizetendők mértékegysége az „1 rendőr” lett. /Egyébiránt a komplett hétvége fejenként 10 rendőrt kóstált…/
A mexikói látkép illusztrálására az alábbi videót tenném közre, mely Hermosilloban furikázva készült.
A városban felvettük Cristine húgát: gyors fejszámolással adódik, hogy két személyautóban 11-en foglaltunk helyet, mellyel kapcsolatban a helyiek biztosítottak minket, hogy a világon semmiért nem kell izgulni, csak helyet szorítani. A helyszorítás könnyen ment, mert Joming gyakorlatilag nem foglalt helyet, ahogy azt egy tajvani állampolgártól el is várjuk:)
Mexikó összességében lesújtó képet nyújt. Pontosabban: az általunk érintett városok. Kicsit olyan mint Horvátország pár évvel a háború után, csak szegényebb kiadásban. A dolgok egy része látványosan nem is a szegénységből adódik, hanem egyszerűen az igény hiányából.
Sok-sok megállás után – az okokról később - megérkeztünk San Carlosba, a világ talán legelhagyatottabb üdülőhelyére. Természetesen várnunk kellett a hotel tulajokra, de ez után zökkenőmentesen elfoglalhattuk a két, összesen 8 személyes blokkot. A komplexum maga egész görögös volt, és mint a mellékelt ábra mutatja, van az a szög, amiből egyenesen fényűzőnek is le lehet fényképezni. Összességében alaposan érződött, hogy október közepén, egy hurrikán után 3 héttel bizony nem éppen a főszezon delején járunk: rajtunk kívül két blokkban volt élet – mármint főemlősök által megjelenített formában.
Pénteken a legközelebbi partszakaszt térképeztük fel: Fernando, DC és jómagam értetlenül állt a tök üres, kilométer hosszú homokos szakasz partján. A strandon rajtunk kívül két ember napozott, és kész. Már azon gondolkoztunk, hogy vajon radioaktív-e a víz, vagy egyszerűen csak 10 fokos? Utóbbit hamar elvetettük, mert bemerészkedve kiderült, hogy a hőmérséklet legalább 28 környékén mozog. Előbbi elméletünkről 4 nap után még nem tudunk biztosat mondani.
Másnap taxit hívtunk, ugyanis Alex gépjárművének kipufogója leszakadozóban volt, a rögzítést pedig nem sikerült megoldani. Ez több megállást okozott lefelé is, de minden fellelhető anyag elégett pár kilométer után, így mindig újakat kellett találni. A taxi egy eredeti, 83-as Malibu Classic volt! 5-en be is ültünk a járműbe, és leruccantunk a város legnagyobb strandjára. Itt valóságos tömeg, több 100 pelikán, 1 étterem és legalább 15 ember fogadott minket. Mindez gondosan elosztva jó 2000 méteren. A CNN-en látható a reklám néha: Albánia, az érintetlen természet! Na hát itt valami hasonló volt érezhető! Ez persze nem lombozott le minket, ugyanis a víz továbbra is 28 fele mozgott, a levegő pedig az esti hideg ellenére nappal bőven 30 felett volt.
A strand olyannyira fel volt készülve a turisták özönére, hogy amikor fél napi járóföldre nagynehezen találtunk egy jet ski bérlési lehetőséget , akkor a tulaj felugrott a garázshoz lehozni a gépet… Ráadásul csak 1 volt, mi meg kettőt akartunk. Az alku 900 peso/óráról indult, majd 1100/1,5 óránál ért véget (itt megint kiütközött a kultúrák közti különbség: a nyugati blokk sarkon fordult az ár hallatán, én meg visszaküldtem Cristine-t a második számmal…). Cserébe kaptunk egy brutál erős masinát 0 felügyelettel: vigyétek ahova akarjátok, semmi bója, semmi ellenőrzés, csak hozzuk vissza.
A visszaútra egy igen elegáns hotel előteréből került sor, ugyanis a jet ski-ért igen sokat gyalogoltunk, így oda hívtunk taxit hazafelé. Itt megtapasztalhattuk a Mexikóban igen durván meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket: egy olyan fényűző esküvőre érkeztek sorra a vendégek – miközben mi a recepció előtt a lépcsőn ültünk fürdőruhában -, amilyet nem sűrűn lát az ember: limók, Hummerek, sportautók, volt minden! Majd beállított értünk egy a szentlélek által összefogott kisbusz. DC meg is jegyezte – kissé talán politikailag nem korrekt módon -, hogy itt most mi vagyunk a „mexikóiak” /mélységesen elhatárolódok a kijelentéstől/.
Este az apartman komplexum tövébe épült discoban tettük tiszteletünket – Hermann minden előzetes tanácsa ellenére, miszerint nem beszéljünk helyiekkel, ne menjünk bárokba, stb. Ez már úgy nézett ki, mint egy buli! Klasszisokkal vert a tucsoni bárokra, kicsit olyan volt mint a Morrisons, csak persze sokkal igénytelenebb kivitelbe, és kicsit kissebbe. Az a pillanat viszont, amikor a DJ az egyik „remek” mexikói tücc-tücc slágert átmixelte a Sweet Child of Mine indító szólójába, mélyen megindító volt. A spanyol ajkú pop amúgy egész dallamos, csak ne szólalnának meg minduntalan benne…
Másnapra egy rettenet hosszú visszaút jutott, benne egy fürge, 1 órás ebédeléssel, és Alex autójának kipufogótól való megválásával, meg rengeteg spanyol nótával... Ha beiratkoztam volna tavasszal egy spanyol tanfolyamra, már valószínűleg jobban beszélném a nyelvet mint az angolt… Alaklom mindenesetre bőven lenne gyakorolni. A gyermekpszichológusok szerint a gyerek a nyaralásból mindig arra emlékszik, hogy apa kereket cserélt, anya eltévedt, a kisöcsi legurult a lépcsőn. Nekünk ez az eset a kipufogó dob rituális eltávolítása, majd az elejtett vad ünnepélyes körbeállása volt.
A fentebb nem részletezett időszakokban ipari mennyiségű sör fogyott el, melyből Alex tetemes hányadot vállalt magára, de kolumbiai bajtársunkat sem kellett félteni. Gabe-től egyébként megtudtam, hogy Kolumbia sem igazán olyan, mint azt sokan hiszik. Persze nem lehet tagadni a kokaint, a gerillákat és miegymást, de ezek a dolgok a civil lakosságtól távol, a hegyekben és dzsungelekben zajlanak. Bogota maga teljesen biztonságos, elsősorban a hatalmas rendőri jelenlét miatt. Abszolút hinni tudok neki, mert én is rendszeresen szembesülök a tájékozatlansággal: otthon kissé indulatosan reagáltam a kérdésre, miszerint Magyarországon így az utcakép szegényebb mint Mexikóban? …
Hazafele maradt még a rettegett határszakasz átlépése, mely összességében 20 percet vett igénybe, és korántsem keltette egy agyonőrzött létesítmény látszatát: komkrétan egy város közepén volt gyakorlatilag... Ez után pedig a tetováló szalon ismert története maradt csak a kései célbaérés előtt.
(Nem netre tömörített, normális képanyag jobbról letölthető!)
