A mostani írás nem élménybeszámoló lesz, az még várat magára, mert a holnapi nap eseményei is szükségesek lesznek a megíráshoz, továbbá a net kapcsolat nem elégséges a képek és videok feltöltéshez sem. Sokkal inkább „érzésbeszámoló”. Nem szeretem azokat a manapság olyan divatos, szemi-emo blogokat, amikben mindenki saját elesettségéről, meg nem értettségéről és az élet hiábavalóságáról „elmélkedik”, különösen akkor nem, ha a szerző maga akár csak fele olyan szerencsés mint én… Nem szeretném, ha ez az írás a végére ezekhez hasonlóvá válna akárcsak hangulatában, de a maga módján igencsak szubjektív, és szentimentális sorok jönnek tovább után…

A legtöbb olvasó számára alighanem teljesen érthetetlen lesz ez az egész, és közel sem várható el senkitől, hogy olyan mértékben lelkesedjen ezért a helyért, mint amennyire teszem azt én. Abban a korban, amikor a Holdra lépés 40. évfordulójáról megemlékező fő hír azzal vonzza a kattintókat, hogy öles címmel kérdez rá: „vajon igaz-e az egész?”, vagy amikor már az Apollo 13 is egy klasszikus, idén 15(!!) esztendős mozi, amit nem feltétlen látott minden ifjonc szinte teltházas mozikban, amikor a GPS már ott figyel majd minden telefonban, aligha érezhető ugyanaz a rajongás, mint korábban… Pedig régebben azt mondták, minden fiú életében van egy szakasz, amikor űrhajós akar lenni (közvetlenül a wannabe focista peridus előtt). Nem tudom így van-e még, de emlékszem, annak idején az óvodában hányszor játszottunk űrrepülőst, vagy hányszor építettünk kilövőállást. Én nem akartam űrhajós lenni soha sem, vagy csak igen rövid ideig, melyre már nem is emlékszem. Tériszonyom volt, féltem a sebességtől, a magasságtól, nem vonzott a repülés sem. De csodálattal figyeltem minden képet, filmet, ami a témáról szólt. Esténként néztem a csillagokat, olvastam a könyveket, és később a szobám ajtaján a Pathfinder kicsiny, újságból kivágott képe díszelgett. Ez a lelkesedés éppen 15 éve, 1995-ben pecsételődött meg az Apollo13 zseniális mozijának köszönhetően. A film művészi értékeire és a színészi alakításokra nem is érdemes kitérni, mert az mind magáért beszél. Armstrong, Shephard, Young, Lowell és a többiek már előtte is hősök voltak, ők voltak a NASA és az űrhajózás arcai, a vakmerő kalandorok, akik tényleg ott jártak az ismeretlenben. Ez a film mutatta azonban meg először a nagyközönségnek, hogy micsoda heroikus háttérmunka kellett mindehhez (az Apollo program csúcsán 450000 ember dolgozott a projekttel kapcsolatosan!), és először adott arcokat a „névtelen” hősöknek. Ahogy a túravezető mondta tegnap:

Emlékeztek azokra a srácokra gimiből, akik mindig ceruzával és tollal az ingükön jártak, szemüvegesek voltak, kettőt sem szóltak, és mind szekáltuk, kinevettük őket? Ebben a csarnokban ők lesznek az üveg mögött munkában, és most ők nevethetnek majd rajtunk, mert az ország legjobban fizetett állásaiban dolgoznak!:)

Ekkor, a moziban ülve éreztem talán igazán, hogy egy napon ott akarok lenni! Nem a hajón, nem a levegőben, hanem az adóvevő túlvégén, az irányítóközpontban, vagy akár a szerelőcsarnokban… Gene Krantz – a Capcom vezetője - figurája Ed Harris zseniális alakításában örökre megragadott. Már említettem a felvezető cikkben a legendás jelenetet, az „ezt rakják be ebbe úgy, hogy csak ezt használhatják”. Ez a csúcs, innen nincs feljebb. Sokan talán megkérdőjelezik, hogy mi értelme van erre ennyi pénzt áldozni… Azoknak végtelen hosszú választ lehene adni, de talán csak pár szóra érdemes szorítkozni: polgári repülés biztonsága, GPS, mikrohullámú sütő, mobil, Internet, számítástechnika, stb.

Ezek az emlékek jártak a fejemben, mikor reggel buszoztunk a központ felé. Bevallom, közel álltam hozzá, hogy könnyeket kelljen törölgetni, mikor beléptem a kapun… A Kennedy Space Center nem csak a legendák földje, nem csak valami egészen különleges helyszín, nem csak az emberi tudás határait feszegetők szentélye, nem csak az űrhajózás bolondjainak Mekkája, de számomra az álmok szimbóluma is…

Sokaknak talán csalódás lehet maga az egész, mert a kiállítások bárhol lehetnének a Földön, és nagyon sok minden csak távolról, a busz ablakából látható. A Vehicle Assembly Building emblematikus betonkockája nem hogy nem látogatható, de még az alkalmazottak mindegyike sem léphet be! A földre letett egykori Saturn V-hez vezető híd is lehet, hogy sokaknak csak egy hatalmas – valljuk meg, kevéssé látványos – vasdarab, vagy a kiállított szkafander is csak egy szkafander, semmi több…

Nekem – és biztos vagyok benne, hogy sokaknak, akik ide elutaznak – ez ennél mind sokkal-sokkal több: Jim Lowell eredeti szkafanderje az Apollo 13 kabinjából; a híd, amin átsétált Armstrong, mielőtt beüllt az Apollo 11 kabinjába; a kavicságy, amin a monumentális szállítóegység kigördül; a kilövőállványzat, melyből jövő hónapban kiröppen a Discovery; Alan Shephard Mercury kabinja; az Apollo 14 eredeti, ütött-kopott, égett fülkéje; az eredeti irányítóközpont műszerei az eredeti módon elrendezve… Ámulva sétálgatva szinte látod magad előtt, amint ott áll Armstrong, Aldrin és Collins a hídon integetve, ahogy a rekonstruált irányítóközpontban osztja az utasításokat „Deke” Slayton és Gene Kranz fehér mellényben… Egy kicsit újra 10 évesnek érezheted magad, újra átjárhat az a rajongás, ami régen, hitetlenkedhetsz, hogy nem ámodsz, tényleg ott állsz… és eszedbe juthat a közhelyes kérdés: hol és mikor vesztek el az igazi álmok?

10 évesen még minden egyszerű, és biztos vagyok benne, hogy sokmindenki másnak is megvannak az ennyi idős korából származó álmai, amelyeket visszaidézhet. És abban is biztos vagyok, hogy senki sem tart ott ismerettségi körömben, ahova álmodta magát annak idején…

Emlékszem, 15 évesen félig viccesen odavetettem egy osztálytársamnak egy angol órán előkerülő űrrepülős képre nézve: egyszer ott leszek! Kifele viccnek szántam, valahol magamban halálosan komolyan gondoltam még akkor is… Aztán valahol mindez elveszett. Az álmok helyébe a realitás lép, vagy inkább a jövővel kapcsolatos aggodalmak… Soakaknak talán a felvételi lapok kitöltésekor jön el a pillanat, nekem talán a szakirányválasztásnál, amikor is éppen abban a pillanatban egy bróker karrierben gondolkozva dollár hegyeket látva magam előtt a statisztikus fizika felé kanyarodtam… Részben a való élet realitásával való szembesülés, részben a lehetőségek határa, részben annak felismerése, hogy nem tündérmesében élünk: igenis számít, hogy mivel mennyit lehet keresni, vezet el az ébredéshez… Igazán szerencsések azok, akiknek soha nem kell felébrednie, de még azok is, akik időben észreveszik mindezt… Manapság viszont sokakon azt látom, hogy már nem is veszítik el az álmokat, mert soha nem is volt nekik…

Nem mondom, hogy látom a kikövezett utat afele, hogy egy napon személyzetis belépőt kelljen felmutatnom a floridai híd bejáratánál, mert sajnos ennél bonyolultabb a világ. De pár napra jó volt újra kisgyereknek lenni, jó volt ott állni, ahol a legnagyobbak álltak, jó volt újra álmodni, és jó újra akarni azt a belépőt… Ki tudja, talán egyszer tényleg ott lehetek újra…