„Welcome to Los Angeles!” mondja a hangosbemondó, miközben kopogó szemekkel 22 óra ébrenlétet követően a 4 órás várakozási időt némi gépeléssel próbálom elütni. Szinte hihetetlen, már 1,5 óra is eltelt azzal, hogy az elképesztő méretű épületegyüttes közt bojongok eleget téve a különböző biztonsági ellenőrzéseknek, de még mindig csak egy hang van a fejemben: „Los Angeles ember! Los Angelesben vagy! Nem a TV-ben látod, nem az újságban, nem Vic Mackey üt rajta a szomszédos gyártelepen, hanem te vagy itt: Los Angeles!” De lássuk mit is kellett eddig kiállni életem leghosszabb napján (22 óra napsütésben)! 

Hajnali 3 órakor indulás Ferihegyre, ahol 6:30 fele búcsút kellett venni a családtól, és a kilátogató barátoktól (Ez úton is köszönet a 7-es terminál 81-es kapuja alól a koránkelést amúgy nagy ívben kerülő Lacinak és Áginak a kilátogatásért. Igazán jól esett:) ). A felszálló gépről jól látni az integető családot, majd 1,5 órával később már Frankfurtban landolunk. Útközben szóval tart egy New Yorkba igyekvő amerikai hölgy, aki megnyugtat, hogy óriáis élményben lesz részem odaát. Mit nem adnék később a társaságáért a Jumbon 12 óra néma csöndben… 

Frankfurt minimum a lenyűgöző fokozatot érdemli ki. Csodálatos üvegpalota, patyolattisztaság mindenütt, és egyértelmű útbaigazító táblák átlagosan 6 yardonként. Német precizitás, elegancia, és hatalmas méretek. Nincs sok idő, kicsit késett a gép, így kapkodni kell, hogy időben abszolváljuk a kilométeres gyalogtúrát a terminálok közt. 

Ismét megszólal a hangosbemondó, megint angolul, gép indul Fresnoba… Körülöttem vadidegenek külföldön, de mindent tisztán érteni, még szokni kell az érzést… Los Angelesben vagyok!

Check-in a Boeing 747-400-as gépóriásra, és itt jött szembe az első csalódás. Frankfurt hatalmas, a kifutón látható Jumbo valóban gigantikus, a hely viszont elhanyagolható az ülések közt. Az Economy class bizony nem sokban különbözik a távolsági busztól. Nincs play station, nincs saját monitor, a láb alig fér el (no persze ha valaki 6’ 2’’-re nő az magára vessen…). Van viszont fejhallgató és 30 radio csatorna, amiből nagy nehezen 1-et sikerült megfelelőnek minősíteni, valamint vannak filmek a központi monitorokon. Összesen 3 pörög le a 12 óra alatt. Hely az ablak mellett, a folyosó felé befele még két utastárs, két tradícionális ruhába öltözött, hallgatag, idősebb indiai úr, akik szinte végig alszanak, így minimálisra limitálva a mozgásteret… Az első 3 óra még hagyja ám, a közbenső 6-7 pokoli, míg a befejező kettőben ott a lenyűgöző látvány! 

Skócia előtt beborult alattunk az ég, és ez ki is tartott Grönland túloldaláig. Ott viszont tátva maradt a szám, mert olyat láthattam, amihez foghatót még soha. Grönland felülnézetből maga a csoda! A magyar nyelv nem elég bő hozzá, hogy érzékeltethessem a lenyűgöző formákat, gleccsereket, tavacskákat, jégpáncélokat, sziklaszirteket. 

„Welcome to Los Angeles” már megint. Ismét figyelmeztetnek, hogy mindent tartsunk magunknál, vigyázzunk az értékeinkre. Körbe nézek, tömeg nincs, szembe egy 8 éves kislány piknikezik a fotel alatt… Még mindig van 3,5 órám. De ez a 3,5 óra már Los Angelesben telik!  

Grönland után Kanada északi része – folytatódó szájtátás – majd érkezik a végeláthatatlan Hudson-öböl, ezt követően pedig ismét felhők. Az izgalom a vacsi után fokozódik, amikor szép lassan tudatosul, hogy alattunk Salt Lake City, Yellowstone-park, Utah, a Sziklás-hegység, Nevada és így tovább. Lenyűgöző tájak még 38000 láb magasról is 600 mérföld per órával suhanva. És lassan itt kezd tudatosulni az érzés: ez nem az Alpok, ez nem Prága alattunk, nem a Rajna… ez a világ túloldala, olyan messze, ahova soha nem gondoltam, hogy egyszer talán eljutok! Szinte mintha egy másik bolygón lennék! És épp mikor ezen jár az eszem, tőlünk balra megcsillan a Colorado folyó víztükre. Túl azon bizony már Arizona államot láthatom, ahova nemsoká visszaindulok. A pilóta bemondja, hogy jobbra Vegas, mindenki az ablakra tapad - már aki a jobb oldalon ül. Sebaj, majd talán visszafele, nekem viszont marad a Hoover-gát, ami felfoghatatlanul hatalmas víztömeget tart maga mögött, és még ebből a magasságból is tisztán érezhető gigantikus mivolta. 

Már csak fél óra van hátra,mikor már LA elővárosai fölött ereszkedünk. Felgyorsul a szívverés, alattunk előkelő kertvárosok: négyzetes parcellákon belül kanyargó kis utcák és családi házak, ahogy azt a filmekből megszokhattuk. Mind mellett ott csillog a medence… Kicsit később egy nagyobb komplexum, alighanem egy iskola. Mellette focipálya lelátóval, 6 teniszpálya és 8 baseball field. Nem az utolsó hasonló létesítményt láttam abban a 20 percben. A parcellákat néhol hatalmas autópályák választják el, a legnagyobbon 10 sávot sikerült megszámolni, és sikerült elkapni egy klasszikus emeletes csomópontot is. 

Kicsit tovább haladva kicsit kevésbé elit vidék. Néhány egészen gigantikus gyár és bevásárlóközpont hatalmas parkolókkal övezve, majd kicsi sűrűbben épített házak, és itt már elmaradnak a medencék is. Itt már el tudom képzelni, amint a Kemény Zsaruk jelenetei forognak. Hiába no, Pesten sem a legelitebb vidéken van a reptér. Még pár perc, és landolás, majd 20 perc gurulás, míg megérkezünk az egyik terminálhoz: Los Angelesben vagyok! 

A Fresno-i járat utasai fáradjanak a 81B kapuhoz, mondja be mellettem egy fickó, és kvázi magamra is maradok a 81-es kapu tövében. Nekem még van több mint 3 órám Los Angelesben. 

Minden hatalmas, 40 kapu vár a biztonsági ellenőrzés végett. Egy ázsiai fickó kedélyesen útbaigazít, megnézi a repülőn kitöltött beutazási nyilatkozatot, majd egy fiatal spanyol srác átnézi a papírokat. Épp odajön a pulthoz egy haverja, és már el is hangzik az első „motherfucka’” nagy röhögések közepette. Nem állítom, hogy a sztorit végig tudtam követni. Majd felém fordul, kéri az újlenyomat leolvasó gép használatát: „There you go, man!” mutat a cuccra. Nesze neked hivatalos angol nyelv!:) 

Minden oké, következik a táskafelvétel – jó hosszas várakozás után -, majd a vámvizsgálat. Ez nagyjából egy biccentés, és a kitöltött papír készséges tudomásulvétele, majd újra le is adhatom a táskát. Ezt követően a 7-es terminálba küldenek, amelynek megtalálásához egy Eddie Murphyre hajazó biztonsági őr segítségét kérem. Nos, a terminálig jó mérföldet kell gyalogolni, ráadásul az épületeken kívül. Nem állítom, hogy a tájékoztatás tökéletes, ráadásul átépítés is zajlik, így kissé macerásabb minden, mint Frankfurtban. Maga a komplexum is lényegesen elhanyagoltabb, mármint kívülről, belülről nagyon rendben van. A terminálok a légitársaságok szerint vannak kiosztva, a 7-es a United-é. Lent 80 ügyfélkapu várja a jelentkezőket, de én átszálló vagyok, így irány az emelet: laptop, táska, óra, tárca, cipő(!) Mind ki az asztalra, fémdetektor, majd konstatálja a hölgy: „You made it!”. Jöhet a várakozás az esti Tucsonba tartó gépre. De már LA-ben!

Konkrétan egy 10$-os pizzával, mert alighanem éhen halnék estig máskülönben…