Az eddigi írásokból, és ennek megfelelően egyszersmind eddigi élményeimből a filmek alapján kialakuló legpozitívabb képünk köszönhetett vissza az USA-ról: bulik, nagyobbnál nagyobb apartmanok, jókedv, gazdagság, nyugalom, csodás egyetemi épület. Ez mind igaz is, és mindezt megélni nagy élmény, de az elmúlt héten néhány óra erejéig betekintést nyerhettünk a felszín alatt meghúzódó másik valóságba is, vagy mondhatnám, hogy a Foothills-i villasor után kirándulást tettünk egy az egyetemtől kicsit messzebbi sötét utcába. Tovább után szól a spanyol blues! 

A történet ott kezdődött, hogy DC akart vásárolni magának egy gitárt az ittlét idejére, melyet aztán azonos áron elpasszolhat majd hazautazás előtt. Ebben az országban igen komoly hagyománya van a használtáru kereskedelemnek, melynek fő táptalaja a craigslist. Ez gyakorlatilag egyfajta ebay, vagy vatera, ahol szinte bármit meg lehet találni. Gyakorlatilag mindenki itt kezdi a vásárlást, ha valami olcsóra vágyik, mivel aminőség alapjában véve megbízható. DC ki is választotta a vásárlás tárgyát, egy mindössze 150$-ért áruba bocsátott Guild-et 1967-ből emlékeim szerint. A dolog érdekessége, hogy kategóriáján belül ez egy valóságos műremek, mely akár 1500$-t is kóstálhat, így felmerült a gyanú, hogy vagy átverésről van szó, vagy csak simán nem ért hozzá az eladó. Az irányt észak Tucson egy jelentéktelen utcája felé vettük este 22 körül. Már a cím is gyanús volt, így DC igényt tartott társaságomra, egyfajta backupként, mert ki tudja… Ahogy már szállóigévé vált a mondat köztünk: 

„Welcome to South-Tucson where you can be killed, raped and robbed at the same time in Spanish!”  

/Üdvözöljük dél-Tucsonban, ahol egyszerre kirabolhatják, megerőszakolhatják és megölhetik, mindezt spanyolul! – persze ennek semmi valóságalapja, egyszerűen csak elhagyatottabb a vidék, és a lakosság 98%-a nem angol anyanyelvű. A sztereotípiák pedig mindenkinek a fejében ott vannak./ Bár vittem volna kamerát, de sajnos nem tettem, így be kell érnetek a leírással innentől. 

Mindenhol a világon, vannak kevésbé szerencsés emberek, sőt, egyenesen elesettek is, legyen mégoly magasan is az átlagos szint. Van ahol több, van ahol kevesebb. Van ahol ezt tudják méltósággal viselni, van ahol nem. Van aki másokat hibáztat, van aki maga próbál kilábalni helyzetéből. Ez alól nem kivétel az az USA sem, amely egyesek szemében a kizsákmányolás szinonimája, mások szerint a gazdagság szimbóluma. A világ azonban nem fehér, és nem fekete, valahol fél úton van, ahogy ez a házikó is a csillogó Foothills és a lezüllött déli városrész közt. És ahogy a gitár tulajdonosa sem fehér, sem fekete: egy egyszerű, 50-es éveiben járó, félig spanyol ajkú felmenőkkel rendelkező úr (a továbbiakban legyen Jose). 

Egy sötét utcánál állít meg a GPS, de még nincs meg a ház. Még egy telefonhívás, megkapjuk a pontos infot. Kopottas, kis épület, szúnyoghálós ajtó, kicsit töredezett pad a szűkös verandán. Belül vaksötét, így csak hangokat hallunk: rekedtes mély hang, krákogás. Óvatosan visszahőkölünk, DC besorol mögém (utólag bevallván: mégiscsak magasabb vagyok egy 10 cm-vel). Az emberi agy olyannyira fel van készülve minden szörnyűségre, hogy – utólag roppant mód szégyellve magunkat – be kell valljuk, átvillant az agyunkon, hogy egy félig belőtt narkós lép ki egy töltött Colttal… Még mindig sötét, pendül egy gitárhúr: ez hozza a megnyugvást. Majd előlép Jose, egy nagydarab, nyugalmat sugárzó, láthatólag boldogabb napokat is megélt úr. 

A gitárütött-kopott, de mégiscsak egy Guild, remekül szól… Jose bizonygatja, hogy egy gitár nem a kinézetről szól, csakis a hangról. Szavaiból sugárzik az átélés, amint áradozik a zene varázsáról. Felmerül a kérdés, hogy miért akar ilyen olcsón megválni egy ilyen kincstől, ha tisztában van értékével… A válasz roppant prózai: szüksége van a pénzre, nincs más választása. DC vázolja, hogy neki csak decemberig kéne, aztán el akarná adni, de ilyen állapotban nehéz lenne. Közben csörög a telefon, más érdeklődő is jönne a hangszerért. Jose arca felcsillan: ő visszavenné! Neki kell ez a gitár, csak most a pénz annál is jobban. Szinte remegve keres egy papírt, hogy felírhasson minden adatot, hogy megtaláljon minket decemberben. Mikor látszik, hogy az üzlet megköttetik, elkéri még egyszer, had játsszon egyet utoljára: Rolling Stones – Angie. És itt leültem a meglepetéstől: a rekedtes, kiégett hang fantasztikusan szólt, amint éneklésre került sor… Tiszta hang, remek gitárjáték, mindez egy lezüllött, düledezett épület előtt egy sötét utcában, egy olyan ember előadásában, aki a mindennapi betevő miatt adja el gitárját… Szürreális és mégis megindító pillanat volt, amit nem lehet így írásban visszaadni, és talán nem is jön majd át, hogy miért is mesélek erről nektek. Ekkor már tudtam, hogy kellemetlen pillanat jön: előhúzunk két darab 100-ast a 150-et fizetendő… Josenál összesen 26 dollár van. 

Pénzt váltunk az éjszakában, majd visszatérünk még egy 1,5 órára. És ekkor jött az élettörténet: mexikói és fehér szülők, spanyol és angol anyanyelv. Célja az volt, hogy tanár legyen, hogy közelebb hozza a két nációt egyiknek angolt, a másiknak spanyolt tanítva. Egy hajszálra volt a diplomától a UofA-n. Szegény család lévén nappal tanult, éjjel dolgozott, majd jött egy új törvény: a republikánusok elérték, hogy az angol legyen az egyetlen hivatalos nyelv… ezzel szertefoszlottak az álmok a spanyol nyelvoktatásról, egyszersmind önérzetében is annyira megbántottnak, „szembeköpöttnek” érezte magát, hogy a sulit otthagyta… Megmaradt az engesztelhetetlen düh a republikánusokkal szemben. Obamát szinte megváltóként tiszteli, McCaint gyakorlatilag a sátánnak magának tartja. Mesél róla, hogy is lehetett ő elnökjelölt, miként is alakult a veterán élete (Arizonában volt kormányzó az elnökjelöltség előtt, ezért a sok info). Bush megválasztását olyan tragédiaként élte meg, ami még a mi politikai életünkön edződötteknek is mellbevágó. Anyját hívva telefonon szinte sírva kérdezte: 

„Miért nem mennek ki az emberek az utcára? Miért nem tesz valaki valamit? Nekem kell lelőnöm ezt az ördögöt?” 

Hosszas fejtegetés jött az oktatásról, az egészségügyről - most szívbeteg, de nincs pénze a műtétre, ha oda kerül a sor -, hogy mennyire nem csillog mindez egy másik perspektívából. Kérdezett Magyarországról, kérdezett Kanadáról. Majd megállapította: „Hogy ti mennyivel előttünk jártok mindenben…”  (ezt főleg DC-nek címezte) Lenyűgözte, hogy oktatásunk hány elismert emberrel, Nobel-díjassal büszkélkedhet, hogy számunkra milyen fontos ez még mindig. Kár, hogy ez egyre kevésbé állja meg a helyét… 

Könnye szemmel mesélt a bostoni gyermekévekről, a 70-es évek hokilegendáiról, akiket még élőben láthatott! Arról, milyen is volt 81000 emberrel a Giants stádiumban egy Rolling Stones koncerten a szebb napokon…

Szinte alig akart elengedni minket, és mi is alig akartunk menni. Egy elesett sorsú ember, aki mégis végtelenül kedves, barátságos volt minden baja ellenére. Nem volt alkoholista, nem volt összetörve, nem volt tele gyűlölettel....

Könnyes szemmel még egyszer mondta, hogy esküszik, mindent megtesz, hogy meglegyen a pénz decemberre, és nehogy odaadjuk másnak a kopott Glide-ot. Ha én lettem volna a vásárló, abban a pillanatban akár azt is megígértem volna, hogy ingyen visszaadom…