1600 km autózás, 100 km buszozás, 60 km motorcsónak, 45 kilométer gyaloglás, 1 kilométer úszás, vagy 2000 méter szintkülönbség és elköltött 350$, de az élmény megfizethetetlen! Nem esek abba a hibába, mint a nyugatról hazaeső gazdag nagybácsik, akik azzal búcsúznak, hogy ha erre jártok /Toronto, New York, Sidney vagy bármi más/, akkor ugorjatok be, a szerencsétlen rokon meg próbálja magába fojtani, hogy **********. 

A Grand Canyonról mindenki látott képeket, filmeket, mindenki hallott róla, mindenki pontosan tudja, mire számíthat, elvileg nem érheti meglepetés. És mégis: ott állsz, és nem hiszed el, és csak az van a fejedben, hogy atya ég, ez tényleg nagy! Sőt, óriási, felfoghatatlanul hatalmas és lenyűgöző. Semmihez sem hasonlítható élmény! 3 napunk volt, hogy a környéket minden aspektusból szemügyre vehessük. Következzék az első nap storyja, ami leginkább pár képet fog jelenteni! Tovább után hatalmas gödrök, lenyűgözően vörös sziklák, naplemente és miegymás! 

/A klipp lehet, hogy inkább Monument Valley-ből van, de ettől még illik ide:)/ 

Péntek reggel kerekedet fel 4 tagú csapatunk a nagy útra! Jellemző módon az egész ötlet az utolsó pillanatban született. DC kissé összekeverte a Havasu Falls és a Havasu Lakes helyeket: előbbi egy vízesés a Grand Canyon szélén, utóbbi egy üdülő övezet, egy tó hatalmas bulikkal, térben pedig vagy 300 mérföld a differencia. Így kiderült, hogy nem bulizni megyünk, hanem a Grand Canyonba. Kellett tehát még két napi program. Szerda délben némi google után lefoglaltam az 1 napos rafting túrát, valamint kibogarásztam, hogy a leglátványosabb, ha az úgynevezett South Rim mentén a 64-es számú panorámaúton végig bandukolunk a Canyon mellett. Ez tulajdonképpen egy 25 mérföldes szakasz, amelyen lépten-nyomon kilátópontok vannak kialakítva. Egyetlen hibája, hogy lakásunktól 500 kilométerre helyezkedik el. Az irányt tehát Phoenix majd Flagstaff felé vettük!  

Az első nap tehát a szemrevételezés és az autózás napja volt (800 km). Szállásunk induláskor természetesen még nem volt, ezt később este 17 órakor foglaltuk le, ugyanis azon tervünk, hogy majd kora délután telefonálunk, a térerő teljes hiánya miatt hamar összeomlott.

A táj roppant változatos: a teljesen sík, dögunalmas sivatag körülbelül pár mérföldön belül vált hegyvidékké, majd szinte nem hittünk a szemünknek, amikor egyenesen fenyőerdőben kötöttünk ki. A lenyűgöző látványt punk-rock aláfestés közben csak Fernando nem élvezhette, aki nagyjából a Tucson táblánál aludt el, és hozzávetőlegesen ebédkor nézett fel legközelebb, az indián keresztségben kiérdemelve ezzel a Sleeping Horse (Alvó Ló) nevet. Mindeközben gazdagon nőtt a tengerszint feletti magasság is, egészen 2500 méterig, melynek jótékony hatása az elviselhető hőmérséklet lett. 

A kilátóhelyek egészen hihetetlenek voltak, és bizony nem a megszokott hatalmas szögesdrótos vaskorlátok fogadtak. Ennek eredményeképpen alaposan próbára lehetett tenni az ember magassággal kapcsolatos félelmeit, mely téren természetesen Fernando járt az élen. Puszta kézzel feljebb mászni pár méterrel korláton kívül úgy, hogy alattad kicsit arrébb 600 méter függőleges semmi… Mondanom sem kell, hogy lépten nyomon kimászott a csapat apraja-nagyja mindenféle kiszögellésekre, sziklákra, és egy idő után a dolog átment a minél művészibb képek készítésébe. Jelenleg ilyeneket nem igen tudok mellékelni, mert nagy részben DC gépén vannak még. További pozitívum, hogy nem kellett átverekedni magunkat giccsárusok tömegein, nem akartak ránk sózni Grand Canyon logós beszélő plüss mustangot, sem kulcstartót, sem kődarabokat. Egy vagy két helyen volt souvenir shop, de cseppet sem hivalkodó módon, szinte félreeső helyen, táblával jelezve. Az egész körítés semmit nem vont le az élményből, nem kellett kifüggesztett pólók közt fürkészni a tájképet. 

Estére még maradt 200 km autózás a régi 66-os úton vak sötétben, teljesen egyedül a sivatag közepém (se kanyar, se lámpa, se szembejövő), bömbölő Metallicára. Mi az amerikai Wild Wild West érzés ha nem ez? Talán a világ végén lévő kopott, szinte teljesen üres motel, amiben megszálltunk egy igazán klasszikus félig összeborult benzinkút mellett. Innen indult a másnapi tortúra, amelyet ez úton is Szambának ajánlok, és amely életünk legkeményebb napjaként vonul be a történelembe! 

Amint lesz időm, jön a folytatás!

És míg el nem felejtem, gratula  Neumann női csapatnak! Andi, látom ezúttal ment a játék!;)