Hamburger és sült krumpli? First down és third strike? Zsákolás és túlütés? Hip-hop és gengszter rap? Félautomaták és háborús hősök? Két óceán és a préri? Woodstock és Jimmy Hendrix? Vietnám és Irak? Bush és Kennedy? New York és Los Angeles? Brad Pitt és Angelina Jolie? Hidegháború és megalománia? Űrkutatás és Holdra szállás? Sportsikerek és dopping? Világhírű egyetemek? Utcai bandák és amerikai álom? Egészségbiztosítás és tandíj?

Sokat gondolkoztam, hogy mi teszi Amerikát azzá, ami. Mi az, ami igazán megfogja a lényegét, és mi az, ami az utcáin sétálva, a lakóival beszélve a leginkább érezteti az emberrel azt, hogy most valahol máshol van… Hazaérve értettem meg igazán, hogy mi is az oly sokat emlegetett, és talán oly sokszor tévesen értelmezett „amerikai álom” lényege:

Yes, we can!

Egy mondat, egy pofonegyszerű kampány szlogen. Látszólag közhely, látszólag üres szólam, sokan talán elintézik egy kézlegyintéssel: a hülye, birka amiknak ez is elég, hogy megszavazzanak valakit! Az igazság azonban az, hogy nincs semmi, ami jobban és tömörebben megragadná a dolog lényegét, mint ez a 3 szó. Igen, képesek vagyunk rá! Igen, meg tudjuk csinálni! Nincs vita, nincs kérdőjel, nincs kétely, csak a célok, az oda vezető út és a végén a „győzelmi szivar”, valamint a Mission Accomplished felirat az elhomályosodó kép közepén…

Amerikát a sikeréhség, az „elsőnek lenni a legjobbak közt” szemlélet, a dicsőség és nagyság utáni kérlelhetetlen, már-már megszállott vágyakozás teszi igazán mássá. Lehet sokmindent mondani: hogy a sportsikereket a modern technika és a rengeteg pénz révén számukra elérhetővé váló tiltott módszerek szállítják; hogy gátlástalanul kihasználják gazdasági, politikai és katonai lehetőségeiket; hogy sokszor esetleg tisztességtelen eszközökhöz nyúlnak, és még megannyi mást, de ezeket meghagyjuk az összeesküvés elméletek szerelmeseinek. Az alkalmazott eszköz ugyanis csak morális kérdéseket feszegethet, de egyvalamin nem változtat: a motiváltságon és a tényen, hogy az adott dolgot meg akarják csinálni.

…not because they are easy, but because they are hard... /JFK/

Ez az egész pedig nem csak országos szinten jelentkezik, ahol mindent megtesznek a nemzet kiválóságának fenntartásáért. Milliárdokat áldoznak az Apollo programra, csak hogy megmutassák, vagy horribilis összegeket juttatnak az egyetemeknek, hogy a világ minden tájáról odacsábítsák a megfelelő embereket. De említhetjük a sportolók felkészítését, és az erre fordított javakat is. Sokkal fontosabb azonban, hogy a kiválóság tisztelete átragad a közhangulatra is, és ez teszi igazán inspirálóvá a közeget.

Amerikában ugyanis teljesen mindegy, hogy valaki kiválóan játszik hárfán, remek átlaggal üt baseballban vagy pöpec módon integrál térben: ha valamiben jó vagy, jobb, mint az átlag, akkor azon az átlag tisztelettel és ámulattal csüng! Az első napokban bizony nehezen szoktam hozzá, hogy a fizikus diploma szóba kerülése mekkora elismerést ébreszt még egy félrészeg egyetemi bulin is a hallgatóságból… Nem beszélve a floorball egyetemi válogatottságról, ami ráadásul számukra egy ismeretlen sport… Különösen erős a kontraszt, ha belegondolok, hogy itthon a 2 diploma, mérnöki és fizikus említése minden más háttérinfo nélkül, ismeretlenül egy olyan skatulyába helyezi az embert, amibe nem szívesen kerül: egy otthonülő, rossz tartású, ápolatlan, sótlan, a komputerrel egybeépült antiszociális „lény”, aki furcsa és nem evilági. Teljesen abszurd a szituáció, mely szerint az ember nem is szívesen mondja kortársai közt Teller Ede és Szilárd Leó szülőhazájában, hogy természettudományos pályán mozog…

Amerikában valamiben kiválónak lenni azonban sikk, menő, elismerést kiváltó. Nem csak illendőségből érdeklődnek, nem csak jópofizásból, szemükön látszik: ez de klassz, minden elismerésem, nekem sosem menne… Nyoma sincs irigységnek, gúnynak…

Talán ez az, ami igazán ösztönzőleg tud hatni. Az örökös pozitív életszemlélet, a sikerre éhség, az elért dolgokra való büszkeség, bármi kicsik is legyenek azok. Ezért nem tudom 1 hét után sem letörölni az arcomról a mosolyt, és nem tudom elnyomni magamban azt az egyre dübörgő magabiztosság érzést, aminek szinte már nyoma sem volt fél éve… És nem is akarom soha többé, bármennyire is nyomasztó mást látni magam körül napok óta…

Végezetül egy rövid összefoglaló a talán legismertebb és legszimbolikusabb sikerről: csoda a jégen, avagy USA – SZU 4-3, Lake Placid, 1980 /különösen úgy 6:00-tól magával ragadó/.