Chinle városában hagytuk magunkra legutóbb hőseinket saját magunkat. A település ömnagában nem nagyon érdemel említést, egy átlagos arizonai kisváros a Utah-al közös határszakasztól nem olyan távol. Megtett kilométerek tekintetében a legkényelmesebb napunk következett, melynek során felfedeztük a Canyon de Chelly nem túl ismert, de annál látványosabb völgyeit, és a western filmek elmaradhatatlan kellékét, a helyet, ahol nem csak John Wayne lovagolt, de megfordult Tom Cruise is egy kézzel függeszkedve, és kötélen fityegtek a Vertical Limitben, plussz a nap zenéjének klippjét is leforgatták!

Miközben pörög a klipp elmondanám, hogy nem kevés percet áldoztunk annak beazonosítására, hogy pontosan melyik az nap látott szikla tetején dübörög a metál. Hála annak a ténynek, hogy manapság egy videoklipp vágásához már nagysebességű eszterga szükségeltetik, ez korántsem volt annyira egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk. De ne rohanjunk előre.

Az első meglepetés reggel érkezett – pontosabban nekem kora hajnalban, mert a földön kevéssé volt kényelmes a hely (5-en 4 fős szobában…) -, ugyanis hideg volt! És hideg alatt kivételesen nem azt kell érteni, hogy nem lehetett már kellemesen strandolni éjfélkor, hanem hogy a kocsiban felejtett powerade a sebváltó mögötti pohártartóban megfagyott! Ez nem lenne akkora baj, ha az amerikai arizonai építőipar legalább érintőleges ismeretekkel rendelkezne a nyílászárók, bocsánat: a „nyílászárók” tömítéséről… Kicsit kevésbé körülírva: gyakorlatilag zárt ablak mellett fúj a szél a szobákban pillanatok alatt magával ragadva a bentrekedt Fahrenheiteket és közelebbivé téve a ló melletti prérin szunnyadás élményét.

Vacogva, dideregve lemásztunk már kora reggel fagyos járművünkbe, ugyanis a nap már korán lebukik a látóhatár mögött, így hiába kicsi táv, a látnivalók miatt kapkodni kellett a kerekeket, mert bizony bármily lenyűgöző is Monument Valley a fényképeken, valószínűleg a vaksötét elvett volna az értékéből. Babkonzervet pedig nem vittünk magunkkal, hogy a prérifarkas üvöltésekkel a háttérben tábortűz mellett a fényszórok foton árjában elfogyasszuk a legendák földjén.

Délelőtt Chinle határában időztünk a Canyon de Chelly látványát élvezve. Ahhoz képest, hogy mennyire nem ismert a hely, meglehetősen nagy! A képek nem adják vissza, hogy a tökéletesen függőleges fal tövében mennyire messze is volt a talaj… Lent széles völgy terül el, amelybe viszonylag gyorsan lejuthatunk a White House nevezetű megállóból, hogy elzarándokoljunk a falba vésett épület maradványáig. Ez föntről sokkal látványosabb, mint lentről, de egy ilyen kanyon egész más képet mutat lentről, mint fentről, így az a fél óra séta igazán megéri az élményt - a mondat pedig az ezzel együtt háromszor leírt fentről-lentről amatőr szóismétlést. Annál is inkább, mert igazi ritkaságra csúszhattunk a völgy mélyén: fagyott patakon ácsoroghatutnk Arizonában (az egyik kép közeén látszik is a jelenség)!

Délelőtt után ráálltunk az útra nagy magányunkban, hogy Kayenta községig hasítsuk a sivatag porát. Nem állítom, hogy gyakran kellett előzni, de kivételesen nem volt unalmas az út, ugyanis aki éppen nem aludt el az autóban, az igazán lenyűgöző hegyek, szurdokok, színek, kövek látványának élményével gazdagodhatott. A hely, és egyben egész észak Arizona kellemes tulajdonsága, hogy nem hogy a madár sem jár erre, de a rend éber őrei sem, így végre zárójelbe lehetett tenni az értelmetlen sebességkorlátozásokat is…

Kayenta nem a világ vége, de az a város határából már jól látszik… Gyakorlatilag mintha egy másik országba értünk volna. Főleg őslakosok alkotják a község populációját, és nyugodtan ráaggathatjuk a lerobbant jelzőt a településre. Innen még egy jó 20 mérföld északra Monument Valley. Mielőtt felnyergeltünk volna, előbb ledobtuk a málhát fogadónkban, és bizony ezt nagyon jól tettük.

Nem véletlen ugyanis, hogy John Wayne sosem járt Nissan Altimával a prérin… Egyrészt baromi nehéz hátrafele lőni belőle, és nem jön füttyre a kocsma elé, másrészt noha paripánk szívében egy komplett ménes ereje dübörgött, mégis kissé elhízott teremtés. Értsd: hasa bizony néha a földet éri…

Monuent Valley meglátogatása során ugyanis egy kilátó úton kell körbehaladni, amely egy nem kicsi szerpentinnel indul, és jó 20 mérföldön át kanyarog a hegyek közt. Néha sima a terep, néha viszont 100 méter megtétele is perceket vett igénybe a hímestojás hadművelet keretében. Megtuttuk mi az igazi off-road: nem ám Polarissal a hegyek közt száguldozva, henem 5 emberrel terhelt Nissan-al a porban araszolva, a köveken egyensúlyozva. Sikerült mindössze 5-6 hibaponttal abszolválni a pályát, a látvány pedig tényleg Monumentális. Nehéz illusztrálni, hogy minden mekkora itt, de az ismert filmjelenetek, vagy néhány embereket is ábrázoló kép talán ad némi támaszt.

Másik fontos jellemző, hogy minden vörös! Nagyon vörös, és ez valahogy egészen különlegessé teszi a vizuális élményt, amit megspékel a lemenő nap fénye. Megannyi emlékfotó készítése után este egészen lassan kiaraszoltunk a völgyből – felfele még keményebb a szerpentin -, és az estét a megszokott Holiday Inn lánc helyi állomáshelyén töltöttük. Másnap jöhetett a páratlan Antelope Canyon és némi ismétlés a Grand Canyonban, na meg jó 450 kilométer. (A következő beszámolóban pedig a szállások ismertetése a GC körül.)