Elérkezett a pillanat, hogy megosszam a jelentősen meggyarapodott számú rendszeres olvasóval a harmadik, egyszersmind legelképesztőbb – mármint esztétikai értelemben – Grand Canyonban töltött nap történéseit. Csütörtök délelőtt, vagyis indulás előtt kevesebb mint 20 órával megpróbáltunk lefoglalni 4 helyet a hirdetés szerint „egyetlen igazi 1 napos Colorado folyó rafting túrán”. Mindez egy igen akadozó telefonbeszélgetés közepette sikerült is, így szombat éjjelre már csak az a kérdés maradt hátra, hogy vajon fel bírunk-e kelni az ágyból az előző napi túra után. Mindezt reggel 6-kor. Tovább után sárról, helikopterről, újabb vízesésekről és némi off-roadról! 

/A nap zenéje némi költői túlzást megengedve:/

6-kor csörgött az óra. Élesre állítottuk alaposan, azaz nem volt idő még 5perc heverészésre. Mindenki beájult szinte az ágyba szombat éjjel, nem volt kérdés, hogy el bírunk aludni. Reggel így látszólag üdén azonnal felpattantunk az ágyból… majd súlyos reumás betegekként, meggörnyedve, némi fájdalomtól felnyögve össze is csuklottunk azzal a lendülettel. Kabaréba illő jelenetek közepette visszanyertük a járás minimális szinten való űzésének képességét, majd gyorsan összepakoltunk, és jelentkeztünk az előző este már megismert fogadó recepcióján. Hála istennek minden rendben ment, így a „foglaláskor telefonon át diktáljuk be a kredit kártya adatait” eljárás iránti bizalmatlanság, és az ez okozta 3 napnyi stressz is köddé vált. 

Némi bosszúságra a meghirdetetthez képest 1 órával később is elég lett volna érkezni, így egy rendkívül értékes 1 órás alvást becseréltünk egy a hotel recepciója előtti fetrengésre. A túra első felét egy klasszikus iskolabusszal tettük meg, mégpedig rali gyorsaságikat idéző földúton: volt bukkanó, vízmosás, minden ami kell, és egy hajlott korú indián nő a volánnál, aki nem igazán viccelt. Úgy küldte át az eszközt a terepen, hogy nem igen vesztettünk egy század másodpercet sem: a járműképességeinek határán autóztunk, mi meg egy gumilabda képességeinek határán röpködtünk ide-oda az utastérben, mely tisztaságában gyakorlatilag egy régen takarított homokozóval vetekedett.

Út közben beiktattunk egy boxkiállást bámészkodás céljából, de így is letudtuk 1 óra alatt a távot. A folyóparton már várt a 4 csónak minket. 2 nappal az esemény előtt hatalmas eső zúdult a környékre, így a mindenki lelki szemei előtt kristálytiszta kék vízzel megjelenő Colorado bizony egy hitványabb állapotban lévő pocsolyára hasonlított. A „víz” olyan tiszta volt, hogy a láthatóság mintegy 1 cm mélyig terjedt (ezt le is teszteltük később). A csónak nem a klasszikus felfújható rafting hajó volt evezőkkel, hanem egy motorcsónak, ugyanis 60 km-en át élvezhettük a Grand Canyon lélegzetelállító látványát. Az első 2 órában néhol bizony komoly zubogókon át vezetett az út, amikor alaposan kellett kapaszkodni, hogy a fejünk fölött átcsapó sártengerben a hajón maradjunk.

2 órával indulás után megálltunk egy kiszögellésnél, és nyakig vizesen, sárosan kikászálódtunk, hogy gyakorlatilag puszta sziklákon, némi kötélhágcsó segítségével egy patakon át felmásszunk egy barlanghoz. Effektíve a lezúduló patakon át vezetett az út – cipőinknek már itt búcsút intettünk lélekben -, míg nem elértünk egy belső vízeséshez (megjegyzendő, hogy a hegyipatak hőmérséklete valóságos felüdülés volt a Coloradohoz képest). Ezúttal valóban egy vízesés alá állva fényképeszkedhettünk, mindezt egy barlangban! Meseszép volt. (Ennél kevésbé közhelyeset nem tudok írni.) 

Az út hátralevő részén volt még egy ebédszünet (ennél a megállásnál éreztük, hogy gyakorlatilag 40 fok van, és éget a nap), és még egy rövid stop, hogy kinyújtsuk tagjainkat, a folyó a továbbiakban csendes volt. Ekkor kérdeztük meg kísérőnket, hogy igaz-e, hogy lehet fürdeni a vízben? Ő mondta, hogy igen, itt megállunk, ugorjunk bele (cipőben, mert egyébként megfagyunk), és majd utolér és összeszed. 4-ünkön kívül egy bostoni fickó tartott velünk, aki bármelyik filmben kapna epizódszerepet kamionosként. A folyó pedig pillanatok alatt elragadott minket, és helyenként szélsebesen száguldottunk a mentőmellényekben gyakorlatilag csak a víz felszínén ülve. Közben egyrészt a hidegtől, másrészt az élménytől sikítottunk, és azon filóztunk, vajon hány ember úszhatott a Grand Canyonban? Kísérőnk egy 15-20 perc múlva befogott és kiemelt minket. A csónak szélének magassága és a mentőmellény miatt ez gyakorlatilag egy megszigonyozott bálna beemelésével volt egyenértékű… 

Az út hátralévő részén egyetlen dolgunk volt: fekvés közben élvezni a látványt. Ennek maradéktalanul eleget is tettünk! Majd a parton vártunk még egy órát, míg sorra kerültünk a helikopternél, és így még egy rövid 5-8 perces repülés élménnyel is gazdagodtunk. Nem írok ide semmi közhelyes jelzőt, legyen elég annyi, hogy egy két nappal ezelőtti beszélgetés során képviselt álláspontomat - miszerint csak annyi pénzt akarok keresni, hogy legyen családi házam, két jó autóm, és tudjak mindig elmenni évente egyszer nyaralni, ahova csak akarok – kiegészítettem azzal, hogy: és legyen helikopterem!

Hazafele jóval hosszabb távon élvezhettük az off-roadot, és mivel a busz lefele is megtette az utat, így a levegő oxigén tartalma már kis híján az egészségügyi határérték alá billent a por rovására. Az üléseket olyan vastag homokréteg lepte, hogy gyakorlatilag elcsúszkáltunk rajta, de ez akkor már senkit nem érdekelt. 

Varázslatos nap, életre szóló élmény volt. A legkellemetlenebb rész a hazavezetés volt, mely az én feladatom lett. Nem sok minden van, ami unalom terén vetekedhet az amerikai vezetéssel. Az első 30 mérföld nyíl egyenes volt, az első kanyarban – melyet egy rali itinerben be sem mondanának – szinte felordítottam az örömtől, a kormányon nagyot rántva: 1 fokkal elfordítva azt… Szembejövő semmi, utánunk semmi, mellettünk csak a teljesen értelmetlen 55 mérföldes korlátozás, a lábamban meg a remegés, hogy otthon legalább 80mph-val tolnám, és már fél úton lennénk haza. Mivel átlagosan félóránként láttunk rendőrt akcióban, így sajnos nem volt választás, maradt a sétakocsikázás a kietlen pusztában, a hatalmas szélességű utakon…