Vagy azt is mondhatnám, hogy a nap, melynek végén Fernando beismerte, hogy ha a szálláson Jessica Alba várná anyaszült meztelenül, akkor bizony elküldené aludni, de iziben. Cseppet sem akarom túlértékelni saját teljesítményünket, mert a Főnök minden bizonnyal megállapította volna, hogy pürék voltunk (saját magam védelmében elmondanám, hogy a többiek pürébbek:) ), Szabi – aki hihetetlenül élvezte volna mindezt, és megalázott volna minket emberi méltóságunkban a visszaúton - pedig megállapíthatja, hogy hülyék voltunk. Mind a két megállapítás igaz, de ez nem von le semmit abból, hogy több mint 40 kilométert abszolváltunk hegyen, de inkább völgyön át a sivatagban, és bizony este szinte futnunk kellett a saját épségünk érdekében. Tovább után egy egészen hihetetlenül gyönyörű, és még annál is fárasztóbb túra rövid története, és Fernando második szállóigéje a túlreagálós mondat után!
Reggel időben indultunk a lepukkant motelünkből – legalábbis ekkor még azt hittük -, ahol volt szerencsénk mindössze 6 órát aludni. Ráadásul 4-en egy két ágyas szobát vettünk ki takarékossági okokból, így bár az amerikai ágy nagyjából 1,5-szerese az otthoninak, azért nem volt teljesen pihentető. Nagyjából 100 kilométert vágtattunk a pusztában a Hualapai indián rezervátum területén belül, míg nem megérkeztünk a Hualapai Hill Top fedőnévre hallgató parkolóba, ami ekkor már vészjóslóan tele volt autókkal. Az autózás nem volt éppen unalmas, ugyanis az állatvilág legváltozatosabb tagjai űztek extrémsportot az úton való váratlan áthaladásból.
Voltak információink arról, hogy lent a célállomásnál van egy kemping, ahol el lehet tölteni egy éjszakát. Számunkra ez nem volt opció, mert vasárnap reggel 7-kor indult a rafting túra. De teljesen biztosak voltunk benne – rajtam kívül -, hogy gond nélkül megoldjuk a feladatot. Volt nálunk víz, kaja, minden ami kell, kivéve a lámpákat és a térerőt baj esetére. Reggel 8:40-kor léptünk ki a parkolóból, így volt összesen 10 óránk és 40 percünk sötétedésig.
Kezdésképpen le kellett ereszkedni egy döbbenetesen nagy sziklafalról a parkoló tövéből. Gyakorlatilag korlát és minden nélkül tekergő vékony sziklaösvényen kanyarogtunk egy függőleges fal mentén. Ekkor még roppant vidám volt a hangulat, 10 percenként álltunk meg fényképezni, mindenféle sziklákra felmásztunk jobbnál jobb képekért, spanyol mozgalmi dalokat énekeltünk, próbáltuk Fernado próbálta megszelídíteni az arra ténfergő csontsovány vadlovakat, és néha félreugráltunk a szűk völgyben felfele vágtató indián lovas csapatok elől. (Ez is egy intő jel volt: a célnál elhelyezkedő indián faluban lehetett lovas transzportot igényelni horribilis összegért.)
Változatos sziklaformák, helyenként csak
A táj és a talaj sokat változott, a völgyből igazi szurdok lett, majd a szurdokból a patakot elérve egyfajta erdő, homokos talajjal. A pálybeállításokat nehezen találtuk meg, mert egy teljes évi rali pálya kínálatával találkozhattunk: nagy köveken lépkedés, sóderben araszolás, és a legjobb: bokáig érő homokban való menetelés vánszorgás.
3 és fél órával indulás után megérkeztünk az indián faluban, amibe ez az egy út vezetett, tehát ténylegesen a világ vége volt. Itt némi meglepetésünkre 35$-t kértek tőlünk fejenként, csak hogy átmenjünk a vízesésekhez. Némiképp hezitáltunk, meg bosszankodtunk, de persze kifizettük. Én és Pablo már rég tudtuk, hogy baj lehet, és próbáltuk nyomni a tempot, de a teljes team talán a fáradtság miatt ekkor esett pánikba először: nincs időnk megfordulni. A nem kis súlyfelesleggel rendelkező hivatásos közeg kérdésünkre azt javasolta, hogy forduljunk vissza, mert nem érünk fel. Végül némi matek és a stopper mutatta idő elemzése után mégis belevágtunk.
Újabb két mérföld homokjárás után megérkeztünk a Havasu vízeséshez. Hát itt annyira megörültünk a látványnak, hogy a hegyről lefelé vezető szerpentinen gyakorlatilag futottunk a vízesés alatti kristálytiszta „tóhoz”, és azonnal a vízbe vetettük magunkat. Nem mindennap fürödhet az ember egy vízesésben, fantasztikus látvány és érzés volt!
A srácok pánik érzete szertefoszlott a hűsítő fürdő hatására, és sikerült jó egy órát eltölteni, holott alig telt el 3 perc azóta, hogy idegeskedtek a visszatérésen. Az optimizmus olyannyira eluralkodott, hogy délután 2:10-kor még nekivágtunk az újabb 1 mérföldnek a hegyről meredeken lefelé a következő zuhataghoz.
Aztán délután 3:00 fele elindultunk vissza. 4 óra 45 perc volt az út lefelé, a sötétet 7-re vártuk, így kicsit eluralkodott az aggodalom, de ekkor még nem estünk kétségbe. A kemping lakói döbbenten kérdezték, hogy tényleg visszaindulunk? Most? Lámpa nélkül? A jelszó az volt, hogy lefele rengeteg időt elpazaroltunk a fényképezéssel. Igen ám, de „lefele”, amiből nem túl nehéz rájönni, hogy visszafele felfele vezetett az út. Az elején gyakorta pislogva a stoperra az élre állva próbáltam nyomni a tempot, majd Pablo vette át a szerepet. Fernando és DC ezzel nem igen értett egyet, sőt makacsul nem akartak gyorsítani, és követelték a lassítást. Ezzel egyrészt időt vesztettünk, másrészt Pabloval kissé megfáradtunk a folytonos meg-meg állás miatt, de később kiderült, hogy a 2 órás erőltetett menet életbevágó volt.
2 óra után éreztük, hogy sima lesz, már megvan, rengeteg időt nyertünk, bár helyenként gyakorlatilag futottunk. Ez a túlzott magabiztosság, mely fáradtsággal párosult, 15 percenkénti megállásokba torkollott. Továbbá a teljes elcsigázottság határán már a memóriánk is kezdett megkopni: azt hittük két kanyar és jön az utolsó emelkedő. De csak nem akart! Újabb két kanyar, majd újabb kettő, majd már csak lehajtott fejjel mentünk az előző sarkát nézve. Fernando egyszer csak kifakadt: „Guys! Now i don’t have fun at all!”
Az utolsó szakasz előtt (mintegy 18:30-kor) mégis ő kellett, hogy figyelmeztessen, nem erre jöttünk, így nem tettünk egy plusz 30 perces kitérőt (el nem tévedtünk volna, mert csak egy út vezetett ki a kanyonból). Innentől újabb erőltetett menet jött fel a hatalmas emelkedőn, versenyt futva a lebukó nappal. Teljesen elcsigázottak, szomjasak és hulla fáradtak voltunk a gyaloglás mintegy 10. órájában, de muszáj volt sietni. Ekkor jött Fernando óriási bölcsessége:
„Inkább élek a sötétben, mint hogy meghaljak világosban!”
Gyönyörű! A mászás története már a youtube-ról érkezik:
Mikor szinte teljes sötétségben (by the way: újhold volt…) felértünk a parkolóba, gyakorlatilag felüvöltöttünk a boldogságtól. Csodálatos nap volt, csodálatos helyeket láttunk, és teljesítőképességünk határait is próbára tettük. És a végén ott volt az érzés: megcsináltuk! És ebben nagy része volt Pablonak, aki megalkuvást nem tűrően, sherpaként rohant előttünk az út nagy részén, és úgy vitt fel minket, mint Levi Leipheimer Armstrongot a Touron. A végére alaposan ki is merült. Ez volt a nap, mikor a teljes összeomlás szélén azon filóztunk, ki mit kérne, ha lehetne egy kívánsága, illetve megszülettek indián neveink:
Talkative Beaver – Beszédes Hód: DC
Bottomless Pit – Feneketlen Gödör: Pablo /aki bármit megeszik és iszik, ha ingyen van/
Sleeping Horse – Alvó Ló: Fernando /aki átaludta szinte az egész utat idefele/
Worried Eagle – Aggódó Sas: jómagam, amiért már reggel felmerült bennem, hogy esetleg sietnünk kellene…
Az est fénypontja a Hualapai Lodge nevű hotel éttermébe való becsoszogás volt. Egy elegáns helyről beszélünk, ahová gyakorlatilag mozgássérültként, koszosan, mocskosan, fáradtan, egymást támogatva becsoszogtunk, lehuppantunk az asztalhoz, és csak egy nagy kancsó vizet volt erőnk kérni. Majd sok kaját. Mindezt zárás előtt 10 perccel. A kaja annyira jó volt, hogy kihívtuk a nem kicsit csinos szakácsnőt megtapsolni, bár szerintem némi meleg követ is gond nélkül nyeltünk volna le akkora már.
Őrületes túra volt, rengeteg sérülést szedtünk össze, gyakorlatilag kivégeztünk minden izmunkat visszafele, de ezen a napon született meg igazán a csapat, vagyis a Törzs!
