A Student Memorial Centerben magamhoz vettem némi táplálékot, és megcsodáltam a 2 emeletes könyvesboltot, melyben helyet kapott egy kb. itthoni Hervis-nak megfelelő méretű Wildcat shop mindenféle Arizonás cuccal a kulacstól a zászlón át a rendszámtáblán keresztül a sapkákig. Gazdagabb is lettem egy „Wildcat for life” típusú fehér baseball sapival, ami a nap erejére való tekintettel nélkülözhetetlen – egyszersmind 10%-al amerikaibbá tette a megjelenésem abban a pillanatban, ahogy felvettem.
Ezt követte a helyijáratú buszok első használatbavétele, és a napi kedvességroham megindulása. A busz teljesen rendben van, időben jött, kényelmes, légkondis, a fizetés egyszerű és gyors. Az utazóközönség nem a felső 10000 része, de nincs vele baj. Nincsenek ugyan sokan, de a buszozás amolyan közösségi esemény: spontán beszélgetések alakulnak ki. Nekem már a buszmegben sikerült egy idős hölggyel szóba elegyedni, aki élénken érdeklődött származásomról, és örömmel mesélte, hogy már volt Franciaországban, Ausztriában, Németországban. (Itt jegyzem meg, hogy eddig akárki érdeklődött róla, hogy honnan jöttem, a Hungary után magától kérdezte egyből, hogy Budapest? Ennyit az ostoba lenéző sztereotípiák egyikéről… ) A végállomáson kicsit tanácstalanul kerestem az irányt egy másik középkorú nővel együtt, így a fenti hölgy rábeszélt minket, hogy elvisz kocsival, mert úgyis itt parkol, és erre lakik. Mind a kettőnket házig vitt (Sztereotípia #2: az amerikaiak nemtörődömek, és nem foglalkoznak másokkal – 1. szeg a koporsóban). A ház a jövendőbeli kolesz volt, ahol is megpróbáltam rendezni a számlát. Ezt sajna nem lehetett kártyán, így kellett 1100$ készpénzben. Ms. Chavez felhívta Bob-ot, a – minő meglepetés - spanyol sofőrt, aki a kedvemért elvitt a Shuttle járattal (azaz egy 20 fős busszal) a legközelebbi ATM-hez (jó
A boltban az ATM-el meg kellett küzdenem, mert az 1100$-t sokallta egy összegben, valamint ki kellett találni, hogy a MaterCard vajon melyik is a felkínált 3 féle (checking, savings, credit) bankkártyából. Ebben segített az alkalmazott, aki először kinyitotta a gépet(!!), hogy megnézzük, van-e egyáltalán 1100$ benne. A fiatal lánynak egyből „sweetie” voltam, és végig segített, valamint érdeklődött milyen volt az utazás, stb. Bob nemhogy megvárt, de vett nekem inni, és nem hagyta hogy fizessek érte (Sztereotípia #2: 3. szeg a koporsóban). Egy köteg 20$-ost lerakva végeztem a fizetéssel is. A kolesz tényleg olyan, mint a képeken: csodálatos! Hazafele igénybe vehettem a menetrendi kolsz shuttle-t, melyen ismét 2-en voltunk Bobbal, így ha már így alakult, tett egy kitérőt: a hotel ajtajáig…
Délután jött a vásárlás. Ez nehezebb mint vártam: nincsenek boltok a sarkon mint itthon. Még mindig nem láttam például élelmiszer üzletet. (Teljesen zárójelben megjegyzem, hogy a benzin ára a gallon és a dollár jelenlegi árfolyama mellett éppen
Megint ez a kint-bent effektus. Bent viszont tátva maradt a szám! Látszólag nem volt nagy a tér, de mint kiderült ennek oka az, hogy a boltok nem 5x6 méteresek, ahol a sorok közt csak élére állítva férnek el az ügyfelek… Bementem az egyik fagyis lány tanácsára választott ruházati termékeket forgalmazó egységbe: 2 emelet, darabja egy Tesco-éval vetekedett. Gyakorlatilag eltévedtem benne… Gazdagabb lettem két Amerika kompatibilis, márkás shorttal, és egy szintén nélkülözhetetlen napszemüveggel, összesen 36 dollárért… Nagy leértékelés volt, azt hiszem kijelenthetjük, hogy megérte!
Ezt követte egy hazabuszozás, mellyel a nap véget is ért, olyannyira, hogy a repülés okozta fáradtság szinte leterített. Sajnos a reggel azonban megint korán ért, mert reggel 6:30-kor a szervezetem még makacsul ragaszkodik hozzá, hogy bizony késő délután van nálunk.
