Eljött a nagy nap! 3 hét várakozás után felkerekedtünk, hogy a szinte csoda folytán birtokunkba jutó NFL belépőket felmutatva betoppanhassunk a University of Phoenix Stadion kapuján 73000 72996 társunkkal egyetemben és megláthassuk, hogy mi is az amitől megbolondul mindenki, aki amerikainak vallja magát, és hogy mindezt hogyan is teszi. Nem állítom, hogy nagy NFL szurkoló vagyok. A Suber Bowl-t azért megnézem, és hogy ne érjen felkészületlenül egy-egy beszélgetés, tavaly tavasszal már a Cardinals meccseket is figyelemmel kísértem, így tudom ki Larry Fitzgerald vagy Kurt Warner. Természetesen Arizona szimpatizánsként érkeztünk, de azért mindnyájan örültünk, hogy az ellenfél soraiban láthatjuk az élő legendát, Payton Manninget, vagy a tévedhetetlen meccsen bődületes „kapufát” találó rugót, Vinatieri-t, illetve a szélvészgyors szélsőt: Rodney Harrisont. Azaz, az Indianapolis Colts-ot! Tovább után némi leírás, saját képek és hivatalos összefoglaló!
Az utazás a szokott méla unalmat hozta a továbbra sem emelkedő sebességkorlátok által szűkre szabott lehetőségek közt. Idegtépő 2 óra alatt araszoltuk le a 189 km-t egy mintegy 2 kőhajításnyi széles autópályán. Némi meglepetésként ért minket, hogy a Phoenix belvárosában a település szinte minden pontjáról (erős túlzás, hiszen egy 4 milliós városról van szó) látszó stadion bizony nem az új, lélegzetelállító létesítmény, hanem az a régi. A GPS önfeledten közölte is mellette, hogy haladjon 9 kilométert egyenesen, a város túlsó végéig, Phoenix Budaörséig: Glendale-ig.
Amikor megpillantottuk az objektumot, akkor még mindig az hangzott fel mellettünk, hogy haladjon 5,7 kilométert egyenesen, majd forduljon balra. De már innen tisztán kivehető volt a monumentalitás. A tömeg fokozódott, mellettünk egy autó tetején lobogó Colts zászló, mindenfele forgalomirányítók. A parkolás nem volt gond. Hiába a rengeteg ember, ennek megfelelő mennyiségű parkolóhely is rendelkezésre áll. Más kérdés, hogy cirka 20$-t le kellett pengetni érte, de hát a jegyhez képest ez már egy vállalható többlet (főleg elosztva az utasok közt).
A stadionig bandukolva egy az egyetemihez hasonló, de sokkal monumentálisabb lakókocsierdőn vághattunk át: a tailgate partyn. Van itt minden: grillezés, Bud Light, kirakott plazma képernyő, Bud Light, rohangáló gyerekek, Bud Light, valamint Bud Light fogyasztók. Utóbbiak egy különösen gyakorlott csoportja le is szólított minket - kirívóak voltunk mez nélkül -, és rögvest diskurzusba kezdett velünk, külön figyelmet fordítva annak leszögezésére, hogy az európai foci lényegében nem sport. Nem akartunk Pablo-val komoly vitába bocsátkozni, bár Madridos vérünk kicsit megpezsdült. Előzékenyen készítettek rólunk egy csoportképet, illetve készítettek volna, ha megfelelő állapotban lettek volna. A srác 2 képet is „csinált”, majd elégedetten nyújtotta vissza a gépet, amin otthon sehol nem láttuk az ominózus fotót…
Apropó fényképező: valaki odafent nem akarta, hogy képeink legyenek. Kezdődött ott, hogy DC otthon felejtette az aksitöltőt, amivel a kocsiban akarta feltölteni a gépet. Folytatódott azzal, hogy Fernando nem hozott gépet, mert nekünk úgyis van. Pablo ott vette észre, hogy lemerült a gép, én pedig magabiztosan mentem egy lemerülőben lévő készlettel, és egy frissen bontott – a csomagoláson nagy betűkkel hangsúlyozva: előre feltöltött – újratölthető settel. A bent lévő kiszerelés éppen a kezdésre merült le, és itt derült ki, hogy a „feltöltött” készlet úgy fel van töltve, mint a magyar államkincstár választások előtt… A korábban készített egyik csoportkép történetét már említettem, a másik pedig a kapkodó security miatt homályos lett… Még most is fel tudnék robbanni az idegtől, ha belegondolok, hogy miről nincs felvételünk.
Visszakanyarodva a sétához. A séta után jött a beléptetés – pillanatokat vett igénybe -, majd a szektorunk megkeresése: cirka 20 perc. Ez alatt körbejártuk a stadiont és tátogtunk a nagyvilágba. Megetekinthettük például a közvetítőállást, ahol a helyi Faragó Richárd elemzett. A legmellbevágóbb élmény az volt, hogy kint üdítő szeptember vége volt (42!!! fok), bent pedig a zárt tető alatt a légkondi egy közepes afrikai állam évi áram felhasználását eldurrogtatva egyenletes 23-24 fokot teremtett. Döbbenet!
Ahogy az az eszeveszett rajongás is, amit az amerikaiak művelnek! Mindenki tombol, üvölt, sikít, tapsol, amit csak tud, miközben pörgeti a kiosztott fehér törülközőt a fej felett. Nekem még volt egy kis túrám a bejárat melletti szurkolói bolthoz elem reményében – megjegyzem nagyjából 30 ilyen stand van az épületben, de csak egy áruház méretű bolt. Ez az apró kitérő mindössze 25 percet vett igénybe futva, ugyanis egyrészt a stadion másik oldalán és 3 szinttel lejjebb volt, másrészt mindenki az utolsó pillanatokban érkezik a stadionba elképesztő szurkoló, ordító vörös embertömeget generálva! Mindazonáltal az elem vadászat sikertelen volt, és éppen csak visszaértem a magaslati pozíciónkba kezdőrúgásra. Jegyünk ugyanis olyan magasra szólt, hogy oxigén palackot osztottak a szektorban hogy szinte szédültünk. Mögöttünk már csak két sor volt, és szinte elértük a plafont. De a látvány tökéletes volt innen is, ráadásul föntről jobban át lehet látni a sportot, nem mellesleg pedig nem került 4 számjegyű összegbe a jegy, mint a partvonal melletti szektorok esetében. Ha meg mégis lemaradtunk valamiről, akkor azt a jó néhány négyzetméteres kivetítő azonnal mutatta.
A kezdőrúgás előtti hangzavart nehéz visszaadni. Gyakorlatilag halláskárosodást szenvedtünk, amint a kivetítőn egy megtermett játékos képe felkérte a nézőket: „Rise Red Sea!!”. És a 73000-es vörös tenger bizony fel is kelt. Elképesztő hangulat uralkodott. Ez megismétlődött minden 3rd és 1st down-nál, valamint komolyabb eseménynél.
A hangulatot sajnos Payton Manning alaposan lehűtötte, ugyanis az Arizona vezető field goalja után 3 remekbeszabott TD-t hozott össze, ezzel gyakorlatilag félidőre lerendezve a mérkőzést. Nem értek különösebben ehhez a játékhoz, de élőben nagyon is átjön Manning zsenialitása. Látni, ahogy az utolsó pillanatig beszél a többiekhez, ahogy észreveszi a rést, ahogy tökéletesen passzol. 2 egészen döbbenetes Touchdown-t is láthattunk, így nem voltunk elégedetlenek, de sajnos a közönség eléggé elkedvetlenedett a harmadik negyed 5. perce környékére. A negyedik negyed felére gyakorlatilag kiürült a stadion a 10-31 láttán. A hazai oldalon Warner előző héten megdöntötte a sikeres átadások NFL rekordját, így ezt gyorsan kompenzálta is ezen a meccsen: 2 kritikus pillanatban is interception-t dobott, amikor még vissza lehetett volna jönni szorossá lehetett volna tenni. A Colts ellenállhatatlan volt egyszerűen.
Haza fele viszonylag simán ment minden, a parkolót gördülékenyen lehett elhagyni, a stadionból számtalan helyen ki lehetett menni, nem volt semmi fennakadás. Nem mondom, hogy nagy NFL rajongóvá tett ez a meccs, de a közönség és a helyszín magával ragadó. Kicsit kevesebb szünettel és rövidebb játékidővel talán még jobb lenne a játék, de cseppet sem panaszkodunk. Láttuk a legszebb stadiont, és láttuk Payton Manning szenzációs játékát, valamint 1 félidőn át élvezhettük a liga egyik leglelkesebb szurkolótáborának hangorkánját. Ennél többet aligha kérhettünk!
