Történt ugyanis, hogy a mexikói határt átlépve az USA irányába, egyik autónk lemaradt. Míg erre vártunk, elhaladtunk egy nagy tetováló szalon előtt, ahova hirtelen felindulásból be is rohant Paty és Fernando, mert korábban beszéltek róla, hogy akarnak valami cuccot a fülükbe. Patynek ez már a sokadik volt, Fernandonak az első, mi pedig DC-vel természetesen megörökítettük bajtársunk utolsó heteroszexuális momentumait. A szalonban éjjel 22 lévén nem volt senki rajtunk kívül, csak a piercingeket legyártó hölgy, a tetoválásért felelős alaposan kivarrt srác, utóbbi felesége és kisgyerekei. Várakozván két társunkra, beszédbe elegyedtünk a 30-40 közti Changoval a falakon végig kint lógó rajzokról… és elég érdekes helyre lyukadtunk ki. A bevezető után kezdődjék az igazi írás!
Sarkon áruló dílerek, kiégett drogosok, tetovált latinok, csuklyás feketék, horogkeresztes fehérek, bőrdzsekis motorosok, korrupt rendőrök, töltött Coltok, záporozó golyók, tobzódó gyűlölet, féktelen agresszió, céltalan düh és jobb híján választott követendő eszmék, pénz, hatalom, múlandó dicsőség, vérző sebek, tönkrement életek, vétlen áldozatok, és a történet végén: halál vagy börtön, örök dicsőség, vagy porba hullás… Ismerős a kép? Bekapcsoljuk a TV-t, nézzük a filmeket, ámulunk a sorozatokon, lessük akár a Discoveryt, vagy a National Geographyt, és azt hisszük ez tőlünk oly távol áll, vagy ez csak fikció. Pedig noha nem így hívjuk őket, nincs meg a „kultúrája”, a jelenség nem is oly idegen. Egymással csatázó bandák, területekért menő harc blokkonként, falfirkák az út szélén… Sokan ettől tartanak ha az USA-ba mennek, emiatt a kép miatt félnek a közbiztonságot illetően. De ez az a világ, amiről talán még annyi saját képünk sem lehet első kézből, mint a többi sztereotípiával kapcsolatban.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben a falon nézegettem a képeket, a motoros patcheket, a különböző szimbólumokat. Chango közvetlen volt, beszélgetett velünk, kérdezte van-e hazai valutánk, mert gyűjti őket, hogy akarnánk-e tetkot, mit tudnánk elképzelni. Mikor válaszoltunk, ránk hagyta:
„Ha nem tudod pontosan mit akarsz, még nem állsz készen rá, és ez így van rendjén. Először kell találnod valami fontosat, amit magadénak érzel, ami örökké emlékeztet arra, hogy honnan jöttél.”
30-40 körüli latino. Bár ő nem szereti a szót, mexikóinak tartja magát, és szerinte ennek nincs köze a latinohoz. Tetoválás a nyakon, az alkaron, a többit nem látom, de hamar kiszúrom az LVII-t a nyak elülső felén. Szinte ijesztő, hogy a média mennyire befolyásolja az ember világképét, azonnal beugrik, hogy csak banda jel lehet /57. utca például/.
Kérdezünk, ő válaszol, körülötte két aranyos kisgyerek. 4 és 6 év körül, felesége igen fiatalnak tűnik, de látszik, hogy meggyötörte az élet, tele tetkóval persze. Sok kérdés elhangzik, mi volt a legfurcsább, amit rendeltek tőle, milyen extrém dolgokat rajzolt, hogy működik az egész: a falról lehet választani, vagy elmondjuk és ő tervez? Majd jött a kérdés, ami igazán érdekelt:
- Van valami, amire azt mondod, hogy nem csinálod meg? Elvből vagy egyéb okból? /Fejemben egy ismerősöm mellkasának képe jelent meg egy távolba meredő náci SS-tiszt alakjával…/
- Persze, rengeteg ilyen van. Több, mint amit valójában megcsinálok!
Mondom az én példám.
- Pontosan, ilyet soha nem rajzolnék. De ugyancsak nem rajzolok banda jeleket, sátánista jelképeket…
- Mindig úgy képzeltem, hogy a banda jeleket saját emberek csinálják csak meg…
- Néha így, néha úgy. Nekem is itt van a nyakamon a mai napig, egy haver csinálta, mutat az LVII-re.
Nem egy filmben vagyok, nem a TV-t nézem. Előttem egy nagyon közvetlen, békés, rendes embernek tűnő férfi, aki épp most mutat a banda tetkóra. Tudom, hogy nem veszélyes a helyzet, és hogy őszinte. Rohangáló kislányára nézve azt is látom, hogy talán mindez a múlt már, így kérdezünk megállás nélkül. Tényleg banda tag volt? Honnan való, része-e még?
- Phoenix, 57-esek. Már kiskoromban bekerültem, ebbe nőttem bele. Bátyám rég tag volt, az öcsém is kijárta az utca iskoláját. A mi vidékünknek ez a része volt. Nem bántam meg, a múltam része. A jel örökké emlékeztet, hogy honnan jöttem, és mi formált azzá, aki most vagyok. Ha elfelejted honnan jössz, akkor elveszíted önmagadat.
Óhatatlanul merül fel a kérdés: mit tudhatunk mi erről az egészről? Csak a mozikat látjuk, csak onnan van információnk. Kicsit ostobának érzem a szituációt, de meg kell kérdeznem: mennyire valós a kép, amit a mozi fest?
- Persze vannak jó filmek a témában, a Training Day Denzel Washingtonnal nagyon jó, az egész közel áll a valósághoz. A filmek nagy része valami rendszert visz a dologba: látszólag meg vannak a szerepek. Meg van a főnök, a felépítés. Mint a maffiában: kiosztott feladatok, hadseregbe illő rendfokozatok. Amit ezek a filmek nem értenek meg, nem értetnek meg, az az, hogy ez valójában káosz! Szervezett káosz (organized chaos). Folyamatosan változik: senki nincs biztonságban, és senki nem tudhatja, mit hoz a holnap. Tegyük fel, hogy egy banda vagyunk mi itt 4-n. Ő itt a vezetőnk, a főnök. De én úgy érzem, hogy jobb vagyok nála, ergo mindent megteszek, hogy lejárassam előttetek, aláássam a tekintélyét, és én léphessek a helyébe. Ha rosszul csinálom, bajba kerülök, ha jól: kis idő, és én leszek a helyén, az én szerepembe pedig más lép.
Egy kép összedől kártyavárként, de nem az utolsó, és nem a legnagyobb. Ezek szerint nincs senki, aki megállhat a trónon?
- Egy ideig a csúcson maradhatsz. Ha erős vagy, jó a híred, ha félnek tőled és tisztelnek, akkor meg van az időd, ami neked kijár. De ez is lejár, csak rajtad áll, neked mennyi jut. Soha nem vagy biztonságban: a lényeg, amit meg kell értenetek, ez káosz! Vegyük két ismerősöm példáját. Nagyon nagy játékosok voltak, a környék rettegett tőlük. Okosak voltak és kegyetlenek, nagy hírük volt. De túl magabiztosak lettek: 2 közeli barátom nőjére rámozdultak egy buliban. Az utcán találták őket holtan a ház előtt. Egy ballépés, és véged! Tegyük fel, a legjobb barátom vagy, együtt növünk fel, egy a banda. Rámozdulsz a feleségemre, szerinted mi történik? Egyszerűen rezzenéstelenül átlövöm a fejed… Mint mondtam, nincs barátod, nincs testvéred, ezeket a filmek sugallják. Ez maga a káosz!
Újabb kártyavár a porban… Nincs testvériség? Nincs összetartás? Nincs egy cél, egy csoport, egy mindenkiért, mindenki egyért?
- Nekem komoly hírem volt. A barátaim után valószínűleg én jöttem volna a csúcson, ha nem kerülök börtönbe…
Elkerekedik a szemem. Szinte szürreális a szituáció: 4-en bámulunk valakire egy tetováló szalonban, aki az utca törvénye szerint élt, és kiderül, börtönt is viselt. Mindeközben közvetlen, szinte vidám, haverként beszélget velünk… Kislánya épp nekem fut a nagy rohangálásban, anyja veszi fel…
- 17 évesen. 8,5 év gyilkossági kísérletért, hivatalos közeg elleni erőszakért, hasonlókért…
17 évesen 8,5 év… Nem kevés, bizonyára komoly volt az ok. A beszélgetés folyama alapján 99%-ig bizonyos, hogy az előttem álló (pontosabban az asztalon ülő) családos tetováló mester embert is ölt.
- Hogy a börtön jobb emberré tesz-e? Nem hiszem. Nem változtat sokat. Úgy mész be, hogy a társaid várnak. Nekem ott volt a bátyám, nem sokkal később jött az öcsém. A hírem megelőzött, nem volt gond. Kérdés mit csinálsz utána. Öcsém a mai napig visszajár. 3-szor csukták le… De ez a te választásod, tudod mire vállalkozol, tudod mivel jár. Nem bántam meg. Ez az életünk része. Egy hónapja öcsémmel ott ültünk a környéken, és cigiztünk a lépcsőkön, mint 20 éve. Az a mi vidékünk. Ma már nem élek Phoenixben, ott hagytam, kiléptem. De a nyakamon a jel örökké emlékeztet.
[…]
- A börtönös filmek mind hamisak, közük nincs a valósághoz. Egyetlen egyet láttam, ami egyáltalán említésre méltó: American Me!
Vajon tényleg ki lehet lépni? És ha igen, akkor miért? Vajon nyugtod lehet nyakadon az örök jellel?
- A tetoválást szerettem. Ezt akartam csinálni. Phoenixben nem maradhattam a múlttal. Ha viseled a jelet, és összefutsz valakivel, akin történetesen az ellenséged vonásai láthatóak, akkor szó-szót követ, majd könnyen elsülhet egy fegyver is. A mai napig töltött fegyverrel alszom, és hordok is, ugyanakkor vissza is járok néha. Nem tudhatod, mi történik. Hogy félek-e? Nem.
De vajon lehet így nyugodtan élni? Fel tudsz-e kelni úgy, hogy lehet ez a napod az utolsó, vagy le tudsz-e feküdni úgy, hogy esetleg soha nem kelsz fel?
- Az én választásom volt, ez ezzel jár, a játszma része. Nem gondolsz erre, soha nem is jut eszedbe. Az életed része, egyszerűen fel vagy készülve és készen állsz.
Arcán nyugalom. Nem megjátssza, tényleg nem fél. Neki ez az élet része. De egy ilyen háttérrel mit gondolhat saját gyermekeiről. Mit tenne, ha látná, hogy fia ebbe az irányba megy el?
- Mindent megteszek, hogy ne menjen erre, hogy sose vonzza. De ha eljön az idő, és látom, hogy nincs más út, akkor nem tilthatom meg. Az ő választása. Csak annyit tehetek, hogy segítem, felkészítem, hogy tudja, mit kell tennie, és hogy nagyobb biztonságban legyen. De hogy szeretném-e? Nem, egyértelműen nem!
Hol a rendőrség a káoszban? Tényleg részesei a „játszmának”? Ahogy azt látjuk a TV-n? Tényleg vannak odakint Vic Mackey-k? Itt a lehetőség, hogy első kézből tudjam, bár a választ sejtem…
- Itt nem tévednek a filmek. A rendőrség, a banda ellenes csoportok rendszerint nem mások, mint egy újabb banda az utcán. 12 éves voltam, amikor először összevert egy rendőr az utcán. Mennyiben segít ez egy 12 évesen? Persze vannak tiszteletreméltó tagok, de többnyire nyakig benne vannak a játékban maguk is. Kemények, agresszívak, tele vannak dühvel ők is, ahogy mi is... Csak ismételni tudom magam: Training Day, sokat elmond erről.
Egyre többet tudunk, és egyre inkább érik a kérdés bennem: mennyire vagyunk mi veszélyben? Mindig úgy képzelem, hogy ezek a bandák egymásra vadásznak, civilként nincs közöm hozzá, így nem vagyok kitéve közvetlen fenyegetésnek.
- Nézd, ha egyedül betévedsz a környékükre éjjel, bajban vagy. Az nem a te vidéked, nincs semmi keresnivalód ott. Az a mi környékünk! Esetleg kirabolunk, de ha úgy lépsz fel, akár verés is lehet belőle, de rossz esetben golyót kaphatsz.
Meglepődök, ez tényleg a káosz, tényleg nincsenek szabályok, csak agresszió és gyűlölet. De honnan tudhatom, hogy nem kéne ott lennem? Ha LA-be megyünk, akkor egyszerűen előtte körbe kell kérdeznem?
- Nézd a falakat: ha látod a graffitiket, a jeleket, akkor tudhatod, nem kell arra menned. Ezek annyit mondanak: ez a mi földünk, „get the fuck out of here!”.
Azt már tudom, hogy a TV hogy befolyásolja az én képem a bandákról, de hogy befolyásolja a bandákat a média? Szociológusok írnak sok mindent a videojátékok, filmek káros hatásairól, de mindenféle kérdőívekre és statisztikára alapozva. Itt van valaki a másik oldalról… Én nem tudom elhinni. Aki végignézi a Wire című (amúgy egészeb briliáns) sorozatot, talán sose akar droghoz nyúlni, vagy kiállni a sarokra. Az Amerikai história X után ki akar neonáci lenni? A Shield után ki akar drogot árulni, sarkokért csatázni? Hiszem, akarom hinni, hogy mindez csak elriaszt, és nem vonzz. Hogy nem azért nézi az ember, mert meg akarja élni, hanem mert így része lehet valaminek, amit amúgy sosem akar megtapasztalni. De ha mindenki mélyen magába néz, akkor alighanem be kell ismernie: valami vonzza… az adrenalin? A szabályok nélküliség? Az egy jel alá tartozás? Sok lehetséges válasz van, de ki nem akar legalább 1 percig életében felülni egy Harley-ra, és minden szabályra fittyet hányva a társakkal kivágtatni a sivatagba a Born to be wild-ot dúdolva? Ha szilárd az alapod, nyugtázod, kialakítasz egy véleményt, és elítéled. Ha nem, könnyen bekerülhetsz a spirálba…
- Egyet értek maximálisan a szociológusokkal. Ma a börtönben a 10-en évesek mind gangsternek vannak öltözve. Követik a stílust, pontosan tudják, hogy hogy mennek a dolgok, és megpróbálnak megfelelni nekik. Nézik a TV-t, játsszák a játékokat. A magam részéről különösen hibásnak tartom a rappereket, akik menő slágereket nyomnak a témáról, és a fiatalok ikonjai. Ma már kevésbé, de az oldschool időkben valójába ezek az arcok maguk is az utca harcosai voltak. És itt ki tudod élni a dühödet, az elkeseredettségedet, amit a szegénység, vagy egyéb nyomorod okoz. Így igen, ezek a dolgok egyértelműen csak gerjesztik a jelenséget.
Még sokat akarunk kérdezni, de a gyerekeknek le kell feküdnie. Beszéltünk még a latino-król, az USA politikájáról, a neonácik jelenségéről, és még megannyi másról. Szinte sokkos állapotban lépek ki a szalonból, fejemben kavarognak a gondolatok, el sem hiszem, aminek a része voltam. A srác barátságosan elbúcsúzik, megkérdezi mindünk nevét, kezet fog velünk, majd azt mondja, ha mégis akarunk tetkot, akkor menjünk vissza, nekünk kedvezményesen megcsinálja… Jó utat kíván és zár…
Mit is mondhatnék ez után… úgy látszik valamilyen módon mind a részei vagyunk a játszmának. Amit Chango-tól leginkább tanultam, az pedig, hogy Omar Little-t idézzek (The Wire), „it is all int he game, yo!”.
/A cikkben természetesen összekuszálódik a valós kronlógiai sorrend, az idézetek sem pontosak, de a tartalom az. Sok minden kimaradt, mert nem lehet leírni egy 1,5 órás beszélgetést, de remélem, sikerült megfogni a lényeget, ha visszaadni az élményt nem is lehet./
