Itt tartózkodásomhoz csak roppan érintőlegesen kapcsolódik a mostani téma, mégpedig a szobában állomásozó szolid televízió formájában. Amerika ugyanis a sorozatok hazája, és az egész világ rajta csüng a neten, hogy időben letölthesse a heti aktuális Dr. House-t, How I met your mother-t, Supernatural-t, Lost-ot vagy bármi mást. Illetve majdnem bármi mást. Sokak szerint – cseppet sem alaptalanul – noha a technikai színvonal, a rendezés, a ráfordított munka és költség hihetetlen mértékben nő (egy-egy jobb Dr. House rész már mozifilm szintű minden téren), maga az igényesség, elsősorban a témaválasztást illetően szabadesésben zuhan. Engem valahogy nem tud lázba hozni a vámpírvadászat, vagy a sokadik telepatikus képességekkel rendelkező nyomozó, esetleg egy teljesen irracionálisan high-tech rendőrségi alakulat, vagy éppenséggel valami Robinson sztoriba oltott sci-fi. 

A sok cullang mögött viszont találunk olyan műveket, amik bizony nem csak technikailag vannak nagyon rendben, de a mondanivaló tekintetében is. Persze van, akinek csak az erőszak vagy az akció jön le belőlük, de egyes sorozatok olyan mélységet tudnak adni a karaktereknek az éveken át való műsoron maradás közepette, hogy az ember szinte hús-vér lényekként gondol az adott gárdára. Nem állítom, hogy párhuzamot lehet vonni egy Csendes Don vagy egy Tolsztoj mű elolvasása és egyes szériák megnézése között, és nem ágálok az olvasás ellen, de van olyan TV-s alkotás, ami nem csak agypusztítóként érdemes a megtekintésre. Tovább után az én TOP5 méltatlanul kevés hírverést kapott drámám: 

5. Breaking Bad: főhősünk egy középkorú kémia professzor, akinél tüdőrákot diagnosztizálnak. Drogellenes csoportban tevékenykedő sógorát látva jön az ötlet: amíg még van ideje hátra, megpróbál elég pénzt félretenni családja számára, akik mit sem sejtenek. Az út pedig adódik Új-Mexikóban: metamfetamin kotyvasztás egy lakókocsiban. Persze szükség van egy piti dílerre is, aki képben van az alvilág terén, ezt egykori tanítványában találja meg. Innen pedig ballépések és hazugságok spirálja következik a gyakorlatilag kétszereplős karakterdrámában, ahol a rák mellett a bűn és bűnhődés emészti hősünket. Eddig két évad, mintegy 20 rész ment le, tavasszal jön a folytatás.

4. Friday Night Lights: nem tudom megmondani mitől jó, de egyszerűen lebilincselő. A jó zene? A mozgó kamera? Az életszerű szereplők? Az egész sorozat olyan, mintha egy valóságshowt nézne az ember, hétköznapi elemekkel, és mellesleg óriási klisékkel. Ez utóbbi azonban nem von le semmit az érdemekből. Az alapsztori egy texasi kisváros gimis focicsapata körül bonyolódik, de vaskosan karakterdráma a sorozat, melyben a foci abszolút másodlagos szereplő. Saracen, Street, Riggins, Coach Taylor pedig néhány rész után szinte személyes ismerősünk… Különleges, egyedi darab.

3. Sons of Anarchy: Kurt Sutter alighanem minden műve kötelező darab lesz számomra ezentúl, mert a dobogóról 2 helyet is könnyen vitt magával. A Sons valahol a mindenkiben meglévő szabadságra vágyó, kötöttségek nélkül élni akaró „Born to be Wild” törvényenkívüli motorost szólítja meg. Kiben mélyebben, kiben kevésbé mélyen lapul ott a bőrdzsekis, tetovált szabadság. Elképesztően jól összeválogatott szereplőgárda (különlegesség Peggy Bundy-t viszontlátni a bandavezér megviselt de kőkemény feleségeként, és kvázi a chapter tényleges szellemi vezetőjeként), hiteles arcok, remek fordulatok, hibátlan zeneválasztás. Nagy erénye a sorozatnak, hogy hiába az akciók, azok nem válnak öncélú hatásvadászattá, nincsenek nagy heroikus leszámolós jelenetek, csak egy lövés és semmi több. Egyszerűen valóságosnak hat az egész… A nagy féktelenségben pedig lépten nyomon ott van a törvényenkívüli saját törvények szerepe, a testvériség eszméje, mely összetartja a „családot”. És bár fegyvercsempész rosszfiúkat nézünk hétről-hétre, egy idő után rájövünk, hogy valamiért irigyeljük is őket.

2. The Shield, alias Kemény Zsaruk: ment az RTL-en valamikor éjjel, 0 reklámmal, elképesztően rossz szinkronnal, de nem vert fel nagy port. A Vic Mackey, Shane Vendrell Ronnie Gardocki és Lem által alkotott bandaellenes egység Los Angeles gettóiban történő tevékenységét öleli fel a tulajdonképpen 89 részre vágott egyetlen monumentális film. A legsötétebb mű, melyben gyakorlatilag nincs jó és rossz, csak egy egyveleg. A „Strike Team” nem más, mint még egy banda az utcán, szabályok nélkül, hasznot húzva mindenből és mindenkiből, és kőkeményen védve saját magát. Vic és társai gyakorlatilag bűnözők rendőrjelvénnyel. A színészeknek hála olyan élményben van része annak, aki végigbírja nézni azt a töménytelen mocskot és erőszakot ami a 89 részben terítékre kerül, ami a maga nemében páratlan, és cseppet sem hasonlítható a sok klisés korrupt zsaru sztorihoz. Színészi szempontból a legkiemelkedőbb sorozat, a jellemábrázolás és karakterfejlődés terén pedig a legalaposabb. Már az első részben sokkolva érezzük magunkat a felütéstől, de mégis, izomból drukkolunk az alakulatnak egészen a végkifejletig. Tervszerűen, koncepcióból épített sorozat, ami nem addig ment, ameddig nézték, hanem amíg kerek volt a story. Ellenkező esetben alighanem örökké tartana… Bűn és bűnhődés a gettóban…

1. The Wire: 5 évad Baltimore-i gettó, egy panorámás körút a drog világában. A sarkon álló utcagyerekektől a szétesett drogos életeken át a banda fején keresztül egyenesen a polgármesteri hivatalig. Egy sorozat, amit a mai világban mindenkinek látnia kellene, és valószínűleg radikálisan kisebb lenne a drog probléma… A rendőrségi nyomozás nem high-tech 10 perc, hanem gyakorlatilag valós időben zajlik, és az egész szériát egy ügy több árnyalata öleli fel, bemutatva az igazságszolgáltatás tehetetlenségét. És hamar kiderül, hogy bizony ebben a hiperrealisztikus, már-már dokumentumszerű szériában bizony nem mindenki azt kapja, ami jár neki, csakúgy mint az életben. Sötét tónus és a maga módján sokkoló. Nem olyan erőszakos és pörgős, mint a Shield, nem olyan látványos, mint a Sons, egyszerűen a lokális valóságot ragadja meg, de azt nagyon őszintén…